Korosztályom ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik még úgy kezdte gimnáziumi tanulmányait, hogy 1956 ellenforradalom volt, ám az érettségin már a forradalomról kellett beszélni. Azaz már megnyílott elmével éltük meg a történelmi időket. Persze a család révén már a gimi előtt is megvolt a véleményem ’56-ról.

Famíliámból senki nem vett részt aktívan a forradalomban – legjobb tudomásom szerint –, de a családi hagyomány érdekes történeteket őrzött meg abból az időszakból.
Apai nagyapám falusi mesterember és kulák volt. Az ’50-es években nem akart belépni a TSZ-be. Végül mégis belépett. Rábeszélték. Amikor hazaért az elbeszélgetés után, annyit kért nagyanyámtól, hogy mossa ki a ruháját, mert úgy megverték a pribékek, hogy összeszarta magát. Ezek után sokszor hajtogatta – apám elbeszéléséből tudom –, hogy csak annyi a vágya: egy-egy pofont hadd adhasson vissza a verőlegényeknek. A családi fáma nem szól arról, visszaadta-e a verést – minden bizonnyal nem.

Apám épp 20 éves volt, amikor Győrben megélte a forradalmat. Bár sokszor kérdeztem, soha nem mesélt sokat. Csak annyit, hogy ott volt a tömegben, amikor leverték a győri tanácsházáról a vörös csillagot, és ott volt, amikor kiengedték a győri börtönből a rabokat. Ennyit. És még annyit: szerencsésnek tartja magát, hogy nem keveredett túlságosan bele.

Anyám 18 éves volt ’56-ban, akkor került ki a tanítóképzőből. Egy dunántúli faluba helyezték, ott érte a forradalom. Ő maga nem lett tevékeny részese az eseményeknek, mert édesapja – aki csak ’48-ben ért haza az orosz fogságból – a még friss háborús élményektől és a családapai érzésektől vezérelve október 24-én vagy 25-én elutazott érte, és hazavitte a családhoz Pápateszérre. Az útjuk kalandos volt, mert Pápáról egy busszal értek haza, amit valamilyen önjelölt sofőr vezetett. Akkoriban arrafele nem volt buszközlekedés, de az emberek kerítettek egy buszt, és egy teherautósofőr napokig szállította az utasokat a város és a környékbeli falvak között.

Anyám története továbbiakban egyszerű és sematikus. Amikor visszakerült – a tanítás megindulásakor – Rigácsra, megtudta, hogy az iskola igazgatóját elvitték Kistarcsára. Pedig semmit nem csinált, vagyis csak annyit, hogy csitította az embereket, nem engedte a gyújtogatást, az erőszakot. Csak hát a helyi vezetőknek ez is szúrta a szemét, így elvitették.

Ennyi a családi hagyomány, mindenesetre úgy nőttem fel, hogy Szabad Európát hallgattunk esténként, és ’56 valami misztikus, nagyszerű dologként élt a képzeletemben, ám sok szó nem esett róla a családban – ha mégis, akkor szüleim elérzékenyülve beszéltek a forradalomról.

Nyolcadikban ért az első komoly hatás a társadalom, a közösség felől ’56-ot illetően. Töritanárunk kijelentette, hogy átugorjuk ezt a részt, mert azt, amit a könyv ír, nem hajlandó megtanítani, amit meg tanítana, azt nem mondhatja el. Úgy emlékszem, megértettük.

A gimit a szakadozó, rohadó komcsi rendszerben kezdtük, és az új demokráciában fejeztük be. Az elsőben még ellenforradalmi felkelés negyedikre forradalommá vált. És harmadikosként ott ültem a családdal a tévé előtt az újratemetés közvetítésekor, néztük a tömeget, hallgattuk a beszédeket – a szüleim meg sírtak. Én is úgy gondoltam akkor, hogy érzem mindennek a lelki pátoszát, de tévedtem. Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy rájöjjek, mit is jelent nekem ’56. Nem a főiskolai töri előadások vagy szemináriumok hozták meg a „megvilágosodást”, ott tényekkel, adatokkal, politikai folyamatokkal foglalkoztunk.

Tanári pályám egy rövid, ámde meghatározó szakaszában Győrben tanítottam, egy szakközépiskolában, ami a régi rendszerben menő, prosperáló suli volt – így a tanári karban ott ültek a régi rendszer pedagógus-prototípusai. Ebben a közegben kellett nekem – mint friss hús magyartanárnak – megrendezni az október 23-i iskolai ünnepi műsort. A gengszterváltás közel volt, az ünneplés élménye meg még új (volt) – magyarul nehéz helyzet előtt álltam. Végül úgy döntöttem, hogy a művészetek felől közelítek a kérdéshez. Bevettem magam a könyvtárba, olvastam, lemezeket hallgattam. Felemelő érzés volt a történelmi szemlélet után szembekerülni azzal, hogy a magyar művészvilág miként élte meg a forradalmat és annak emlékét. Akkor tudtam meg, hogy a Szabad Magyar Rádió beköszönőjét Örkény István írta – ezért került az irodalmi élet perifériájára hosszú ideig –, akkor szembesültem először Petri György ’56-os témájú verseivel. Mindez azért rendkívül fontos számomra, mert igazi értékeket képviselő művészek, gondolkodók, alkotók művein keresztül találkoztam azzal a korral, azzal a hittel, azzal az elkötelezettséggel, közösségvállalással, amiről addig csak politikusoktól vagy esetleg tanáraimtól hallottam.

A műsor lement. (Mármint az október 23-i, Győrben, a szakközépben.) Néhány kollégám gratulált. De sokkal fontosabb volt ennél a forrás- és anyagkeresés során begyűjtött rengeteg élmény. Így máig Örkény jut eszembe, ha ’56-ra gondolok:

„Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest! Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között.

Légy te is olyan, mint Budapest, Budapest: és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában, harcban, füstben és vérben és koromban és dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest.”

(Fohász Budapestért – Igazság 1956. nov. 2., péntek)