Az őszi szemeszterben néhány kollégával indítottunk az egyetemen egy speciális kollégiumot, ami az egész Unióra jellemző problémaköröket vizsgálja meg kicsit alaposabban. Az egyik ilyen gócpont a futball-huliganizmus, ám mivel Queensbury focicsapata az alsóbb osztályokban szerepel, ezért egyfajta tanulmányútként a rögbicsapatot kísértük el egy BL-meccsre. Nem csalódtunk, testközelből tudtunk anyagot gyűjteni. Sajnos…

A témakörben a csoportot Jim barátommal közösen vezetjük, ő szociológusként inkább a probléma gyökereit és történetét kutatja, én pedig közép/kelet-európai gyakorlati tapasztalataimmal egészítem ki elméleti fejtegetéseit. Azt tudni kell, hogy a huliganizmus itt is – mint máshol – elsősorban a focira jellemző, más sportágak szurkolói között csak „kicsiben” figyelhető meg, ami nekünk így is bőven elég volt a kutatómunkához.

A Queensbury egy elég gyengécske norvég csapattal játszott csoportmeccset, ami nekünk több szempontból is megfelelt. Nem számított rangadónak, így nem várható, hogy nagyon elszabadulnak az indulatok (hiszen azért testi épségünket nem akartuk veszélyeztetni), könnyű kijutni és jegyet szerezni, ráadásul nem is kerül sokba. Fölvettük a kapcsolatot – a már korábban (Queensbury mesék – negyedik rész) említett – Highlanders szurkolói klub vezetőjével, így nemcsak jegyeket szereztünk, de a szállásunk is egy helyen volt a szurkolókkal.

Abban természetesen semmi különös nem volt, hogy már a repülőtéren jelentős szeszfogyasztásba kezdtek az angol szurkolók, hiszen ez talán minden drukkerre jellemző. Amint megérkeztünk – az amúgy gyönyörű természeti adottságokkal bíró – Norvégiába, a többség már részeg volt, és függetlenül attól, hogy otthon milyen társadalmi ranggal és viselkedési normával bírt, egyre ordenárébb hangulat uralkodott el rajtuk.

A Queensbury csapatát éltető nóták helyett mind gyakrabban kerültek elő világháborús, sőt még a viktoriánus időkből származó harci dalok, amelyek – ha bújtatottan is – az angol felsőbbrendűséget hirdették. Mint Jimtől megtudtam, az angol társadalomnak – bár ennek ritkán adott hangot – hatalmas traumát jelentett a brit gyarmatbirodalom szétesése a második (győztes) világháború után. Az otthoni visszafogottság, elfojtottság semmivé lesz, amint átlépik a határt, és a gentlemanból pillanatok alatt huligán lesz. Nem kell kopasz bőrfejűekre gondolni, egyszerű hétköznapi embereket láthattunk, akiknek viselkedéséből süt a provokáció. A „sokan vagyunk, erősek vagyunk” hangulat alkohollal vegyítve kezdetben csak verbális inzultusokban merült ki, a norvég ugyanis egy nagyon halvérű nép, békésen tűrték a megpróbáltatásokat.

Volt olyan, hogy egy kisebb queensbury-i csapat az éjjel „túszul ejtett” egy gyanútlanul sétáló vikinget, és addig nem engedték el, amíg nem vezette őket egy non-stop piáldáig. (Norvégiában ugyanis lényegesen nehezebb alkoholhoz jutni, mint Angliában.) Az egyik kocsmában egy ártatlan visszaszólás tettlegességet is eredményezett, az egyik angol ütött, a másik pedig papír-zsebkendővel kínálta a vérző orrú sértettet. A kiérkező rendőrök nyugalmára jellemző, miszerint beérték annyival, hogy a szigetországiak hagyják el a helyiséget, de még az intézkedés foganatosításával megvárták, hogy a mieink elfogyasztották söreiket.

Másnap éppenúgy látható volt a lelkiismeret-furdalás az arcokon, mint a büszkeség. Ez a fajta „Megint megmutattuk!” lehet a táptalaja a későbbi komolyabb akcióknak. Ez a fajta felsőbbrendűség-érzet hasonlít ahhoz, ami a magyaroknál is megfigyelhető, azzal a különbséggel, hogy nálunk csak a szomszédokra korlátozódik, az angoloknál viszont szinte az egész földgolyóra. Persze attól itt sem kell félni, hogy mondjuk Ír- vagy Németországban is ilyen bátrak ezek az urak…

Még valami a végére. Ahogy várható volt, ismét balhé van az új stadion építése körül, még az is előfordulhat, hogy jövőre nem játszhat hazai pályán a Queensbury! De erről majd egy másik levélben írok bővebben.