Nehéz a misszionárius élete. Idegen országban él, alig beszéli a nyelvet, kényelmetlen egyenzakót kell hordania, és olyan dolgokat próbál elhitetni a 21. század kétpofára fogyasztó, habzsoló és hitetlen emberével, hogy ha nem iszik teát, nem gyújt rá egy kiadós ebéd után vagy egy sör mellett (pardon, sör is kizárva), és elhiszi – többek között azt –, hogy az apacsok valójában egy ősi zsidó törzs leszármazottai, akkor örök paradicsomi boldogság vár rá. Embert próbáló feladat.

Ezért hát csodálom a jobbára Egyesült Államokból ideutazó fiatal srácokat, akik lemaradva egy jó kis időközi választásról, ahol ráadásul a demokraták győznek, inkább megpróbálják meggyőzni a magyarokat arról, hogy mormonnak lenni jó. Pontosabban jó dolog az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházába tartozni. Zord időjárásra, balhés utcai tüntetésekre, fenyegető konvergenciaprogramra fittyet hányva járják az utcákat, becsöngetnek a pacalpörkölttől és Barátok közttől bódult és az ősztől depis népekhez, és még van erejük mosolyogni is.

A minap hozzám is eljutottak. Sajnos, épp a fent említett legális kábítószerek hatása alatt voltam, így nem tudtam volna érdemben foglalkozni velük és mondandójukkal. Pedig lett volna kérdésem számtalan. Megkérdeztem volna, hogy mit csinálnak, amikor épp nem hitetleneket térítenek, milyen zenét hallgatnak, milyen filmeket néznek, és milyen az a ruhájuk, amit akkor viselnek, amikor nem kell kitűzniük a névkártyájukat. Érdeklődtem volna Joseph Smithről, hogy tényleg megjelent-e neki Jézus Krisztus 1820 környékén a házuk melletti erdőben. Megkérdeztem volna, hogy látták-e a South Park mormonokról szóló epizódját, és hogy tetszett nekik, és hogy olvasták-e Orson Scott Card Teremtő Alvin regényeit, és még sok minden mást is. Így aztán megbeszéltem velük egy másik időpontot, amire ők udvariasan rábólintottak.

A várva várt napon már kora reggel izgatott voltam. Az internetet böngésztem és gyümölcslevet vásároltam, amely Joseph Smith, a mormon egyház alapítója és első prófétája szerint "étele legyen az embernek", de gondoltam, italnak is jó, ha már ellenzik a "forró italt" – azaz a kávét és a teát. Ám a mormon misszionáriusok csak nem jöttek. Vártam és vártam, arra gondoltam, hogy talán eltévedtek, vagy az óra-visszaállítási mizéria zavarta meg őket, de hiába. Arra kellett rájönnöm, hogy talán eszük ágában se volt azon az esős estén visszamenni ahhoz a punnyadt tekintetű fickóhoz, mert attól féltek, hogy megint "lerázza" őket. Nem bíztak abban, hogy tényleg várom őket. A hittérítők nem hittek nekem. Ez rosszul esett.

Ám én még mindig nem mondtam le arról, hogy feltegyem nekik kérdéseimet. Ha esetleg olvasnák ezen sorokat – vagy valaki a gyülekezetből –, és úgy gondolják, hogy szívesen válaszolnának kíváncsiskodásomra, akkor írjanak az alant található e-mailre vagy a szerkesztőségnek, és megbeszélünk egy újabb találkozót. Így én kérdezhetek, ők pedig elmondhatják azt, amiért átkeltek a nagy óceánon. Azt hiszem, ez az igazán jó biznisz – mind a két fél jól jár.