Megnéztem az Aranycsapat 6:3-as mérkőzését, az évszázad meccsét. Sajnálom, hogy nem láttam eddig. Mert nem nagyon ismételték. Nem volt érdekes. A szakmabeliek sem arról, inkább magukról beszéltek, ha szóba került... Az a sok gyüttment ilyen-olyan focista-vezető, meg titkár, meg urambátyám, csiribá-csiribú! A búsba! Felvették a szép pénzeket, aztán a labda mindig gyorsabban szaladt, mint akik rúgták. Így hát megszületett a labdakergetés, némi népmesei fordulattal.

Igen, anno a helyzet mesés volt. Nem folyt vérre menő harc, nem repültek többet a játékosok, mint a labdák, nem rögtönöztek ál-fájdalomtól meggyötört arccal szánalmas kiselőadásokat. Játszottak és nem színészkedtek. Rossz színész a focista, nem ért a mesterséghez. Ezért Puskásék azt tették, amit tudtak: gyönyörűen, sportszerűen, élvezetesen játszottak. Igazi csapatszellemben. Nem akarták megverni a bírót, ha nem látott jól, vagy ha rosszul döntött. Elfogadták a bírót bírónak. Nem gesztikuláltak többet, mint amennyi az intim szférájukba belefért. Tapintatosan és okosan, ügyesen és erőteljesen küzdöttek. Nem az agresszivitásuk, hanem a tehetségük emelte őket a többiek fölé. Nem kemények, hanem férfiasak voltak.

Nyáron külföldön egy ifi-meccsen drukkoltam. Volna. De a mi fiaink csak kikaptak. Ilyenkor marad a frusztráció, és a magyar kurvaanyázik. Idiótázik. És úgy tesz, mintha nem tudná tökéletesen azt, hogy ezeket a szavakat szláv barátaink is megértik. Szégyelltem, hogy magyar vagyok. Múltkoriban 3 éves kislányommal egy szép pázsitú, balatonparti meccsre mentünk ki. Ennyi bunkót még nem láttam. Káromkodni jöttek, még a Napot is sárba tiporni az égről… Ez nem a játékról szól. A pénz, a frusztráltság feloldása, a lenyelt indulatok felsírása a helyzet. Nem a foci. A foci öröm. Tudjuk, szeretjük, emlékszünk rá. Nyugodjék békében, Öcsi-bácsi!

Várnai László