Heti ügykontrollunk második részében – melyben a téma a kultúra, az önmegvalósítás és a megélhetés – Fenyvesi Ottó költővel beszélgettünk irodalmi szekértáborokról, kanonizációról, „kényszerállásásokról”, Digitális Irodalmi Akadémiáról – és reménybeli németországi ösztöndíjról.

Index: – Mi kell ahhoz, hogy valaki kanonizált költővé, íróvá váljon ma Magyarországon?

Fenyvesi Ottó: – A legfontosabb, hogy jó műveket írjon. Olyan műveket kell írni, amelyeket bizonyos értelemben elfogad a szakma és szakmai körökhöz tartozó szűk rajongó- és olvasótábor is. Ezenkívül szerencse is kell, és a megfelelő időben a megfelelő helyen kell lenni. Természetesen vannak olyan országos irodalmi műhelyek (lapok, kiadók), ahol „felépítheti” magát az író. Sajátos dolog, hogy a fiatal magyar tehetségeknek választaniuk kell: vajon melyik szekértáborba állnak, mert a magyar írótársadalom természetesen teljes egészében megosztott, mint általában a magyar társadalom. Az utóbbi években két nagy tömbre szakadtak az írók, felerősödött a népi és urbánus tömb közötti ellentét. A nemzeti érzelműek a Magyar Írószövetségben tömörülnek, az urbánusok (liberálisok) pedig a Szépírók Társaságában. Ebből kifolyólag két kánon létezik. Nagyon nehéz beilleszkedni ebbe a megosztottságba azoknak, akik mindkét jelleget magukénak érzik, a nemzetit és a liberálist is. Persze ez az egész „kánonosdi” nagyon képlékeny és relatív dolog. Emlékezzünk csak Kertész Imre Nobel-díjára. A Kortárs Magyar Írók Lexikonában Kertész neve nem is szerepelt, tehát a kánon még egy szócikkre se tartotta érdemesnek a teljesítményét, csak a Nobel-díj után kapta fel a fejét a szakma és a magyar olvasóközönség.

Index: – Jelenleg az MTA regionális központjában dolgozol. Ez egyfajta „kényszerállás” ahhoz, hogy a mindennapi betevőre előkerítsd a pénzt? Mennyire von el ez a munka az irodalmi alkotástól?

FO: – A magyar irodalom történetében ritkák az olyan szerzők, akik meg tudtak élni az irodalmi műveik után járó tiszteletdíjból. Arany János az MTA titkáraként dolgozott, Ady, Móricz, Babits, Kosztolányi és a többiek újságcikkeket, tárcákat, riportokat írtak. Mások orvosként, jogászként, tanárként dolgoztak. Aki nem kapta meg a Baumgarten-díjat, bizony sanyarú életet élt. Emlékezzünk csak József Attilára, de például a veszprémi Cholnoky-fivérek élete se volt sikerekkel (pengőkkel) kikövezett diadalút.

Mindenkinek voltak és vannak nehézségei az életben. Természetesen a mai szerzők sem kivételek. Jórészüknek van valamilyen szerény állása, dramaturgként dolgozik valamelyik színháznál, újságot ír, műsorokat szerkeszt, tanít, fordít stb. Némi fejlődés tapasztalható, mert ma már van néhány olyan író, aki meg tud élni abból, amit ír. A Digitális Irodalmi Akadémia tagjainak például nincs megélhetési gondjuk, a magyar állam jóvoltából havi járandóságot kapnak. Aztán ma már jócskán vannak olyan irodalmi díjak, amelyek jelentős pénzösszegekkel járnak. A „kozmopolita” beállítottságú magyar írók külföldre, főleg Németországba mehetnek, ahol több hónapig ösztöndíjat kapnak, és nyugodtan alkothatnak.

Engem különösebben nem hátráltat az akadémián végzett munkám az alkotásban. Szeretem csinálni. A szervezőtitkári teendőim végzése során számtalan kiváló tudóssal és érdekes emberrel találkozom, akiktől nagyon sokat tanulhat az ember. Az elmúlt öt évben az eddigi humán érdeklődési köröm kitágult a természettudományok felé. Azt hiszem, sokkal összetettebbnek (bonyolultabbnak?) látom a világot, mint azelőtt. De magát a Dunántúlt is kezdem jobban megismerni. Megelégedettséggel tölt el, hogy itt vidéken az értelmiség körében nem érződik annyira a szekértáborok közötti megosztottság. Viszont hátrányos is a helyzet, mert ha az író, művész nincs a fősodorban, a rivaldafényben, akkor elfeledkeznek róla. Bevallom, nem vagyok egy „grafomániákus” ember, viszonylag keveset írok, talán ez is közrejátszott abban, hogy inkább a vidéket választottam, mint a pesti forgatagot.

Index: – Szerinted miként lehet ma Magyarországon valaki úgy független író, hogy meg is éljen belőle?

FO: – Bizonyos értelemben minden alkotó független. Ritka az elkötelezett, sok pénzért dolgozó író. Az ilyenek népszerűsége és hitelessége hamar elillan. Ismétlem: a komoly magyar írók nem tudnak megélni az írásaikból, a könyveikből. A magyar túl kicsi nyelv ahhoz, hogy kifizetődő példányszámokról lehessen beszélni. A DIA-ba bekerült magyar szerzők havi apanázst kapnak a mindenkori magyar kormánytól, ha hajlandók digitalizált formában hozzáférhetővé tenni életművüket. A többieknek pedig marad a remény, hogy egyszer ők is bekerülnek az elitbe, és megoldódnak az anyagi gondjaik, és ezáltal bizonyos értelemben függetlenné válhatnak.

Index: – Milyen olyan tevékenységek vannak, amelyek erősítik az írói, költői munkát, és mégis pénzt hoznak? Te mit próbáltál ezek közül ki?

FO: – Először is vannak a nehéz, összetett helyzetek, amelyekben az író mindenféle tapasztatot összeszed, és ebből jó műveket alkothat. Egy ingerszegény környezetben ez nem fog működni, bármilyen tehetséges is az író. A könyvírással nem igazán lehet pénzt keresni, de például az író bevállal valami tévés bohóckodást, mint Sebeők János, akkor ideig-óráig fel tudja kavarni maga körül az állóvizet. Én személy szerint nem hiszek azoknak az íróknak, akik megtervezik az életüket, és saját maguk gerjesztik a művük körül a feszültséget. Ismétlem, legfontosabb, hogy az írók jó könyveket írjanak.

Index: – Az ismeretségi körödből, a Vajdaságból elszármazott írók közül azok, akik külföldre mentek, mennyire más pályát futnak be? Kint könnyebb?

FO: – A Magyarországon élő vajdasági származású fiatalabb írók közül mindenkinek van „polgári” foglalkozása. Senki se „futott be” olyan mértékben, hogy ne kelljen dolgoznia. Két idősebb, „nyugdíjas korú” író, Tolnai Ottó és Végel László elért némi sikereket (állami díjakat, német ösztöndíjakat kaptak), és viszonylag nyugodt, konszolidált körülmények között alkothatnak. A többiek szerkesztők, újságírók, népművelők, sőt nemrég értesültem róla, hogy egyikünk tőzsdeügynök lett. Nyugaton a helyzet reménytelen, ott még a nyelvi környezet is hátráltatja az író munkáját. Nem véletlen, hogy az emigráns magyar írók közül, aki tehette, a rendszerváltás után majdnem mindenki hazatért. A délvidéki irodalom nagy reménysége, Domonkos István, az 1980-as évek elejétől fogva Svédországban él, de nem ír, teniszedző és festő lett belőle. Kormányeltörésben című verse minden jelentősebb magyar költészeti antológiában helyett kap. Ma is aktuális alkotás.

Index: – Léteznek olyan pályázatok, amelyek valós módon támogatják az irodalmi alkotómunkát?

FO: – Igen, léteznek olyan pályázatok, amelyek támogatják az alkotómunkát. Az NKA évente 20–30 írót részesít „csekélyke” ösztöndíjban, hogy megírjon egy könyvet. Azonkívül egyre több nyugat-európai ország biztosít külföldi íróknak teljes ellátást és ösztöndíjat, hogy náluk szülessenek meg az új korszak legfontosabb művei. Németországban például minden szövetségi tartományban vannak olyan alkotóházak, ahová előszeretettel várják a magyar írókat, költőket. Mivel az utóbbi 2–3 évben nekem is lefordítottak németre egy könyvre való versemet, remélem, a közeljövőben én is részt vehetek majd egy külföldi alkotóház munkájában.