Kuna Károly színész a Petőfi Színház társulatának tagja, ám ez nem volt mindig így, hiszen a 2005/2006-os évadot szabadúszóként töltötte. Saját bevallása szerint szerencséje volt, sokan hívták sok helyre játszani, de ennek ellenére úgy gondolja, hogy a társulati munkának van egyedül értelme. Az Veszprém Index tavaly szerzett tapasztalatairól kérdezte.

Index: – Hogyan lett szabadúszó, miért vállalta?

Kuna Károly: – Borzasztó egyszerű az oka: a fehérvári színház igazgatója nem kívánta meghosszabbítani a szerződésemet, és akkor már nagyon régóta én sem akartam ott maradni, így szabadúszó lettem. Én inkább szabad fuldoklásnak nevezem, mondjuk, ettől függetlenül nagyon élveztem ezt az állapotot. Két színházban dolgoztam, közben forgathattam is, és hála a jó istennek, egész jó szerepeket játszhattam és egész jól – azt mondják mások.

Index: – Társulatnál vagy vendégszínészként jobb dolgozni?

KK: – Embere válogatja, ki milyen mentalitású vagy beállítottságú. Én világéletemben társulatban dolgoztam. Igazából élvezgettem azokat a munkákat is, amik nem az anyaszínházban voltak, de szentül hiszem, hogy a társulatnak van egyedül értelme. Csak így látom a színház létjogosultságát, és ahhoz, hogy igazán színvonalas produkciók szülessenek, ahhoz társulat kell, mert egyfajta szellemiséghez kötődnek az előadások, és csak így tudom elképzelni a színházak jövőjét is. Persze könnyebb az ember lelkének, ha elmegy egy színházhoz vendégként, letudja a feladatot, majd fogja a kis bőröndjét és elmegy…

Index: Miből lehet szabadúszó színészként megélni?

KK: – Én csak egy évig voltam szabadúszó. Budapesti és vidéki szabadúszó színésznek lenni különböző dolog, mert például Nyíregyházáról nem lehet szinkronizálni. Budapesten meg azok az emberek, akik úgy gondolják a színházat, ahogyan nekem is rokonszenves, rengeteget küszködnek azzal, hogy valamiből meg kell élni, ezért pénzért különböző munkákat vállalnak el. De így sajnos arra a munkára, ami igazán fontos lenne számukra – hogy finoman fogalmazzak –, kevés energia jut. Nekem szerencsém volt tavaly, nem kellett ilyesmivel foglalkoznom, hiszen azalatt az egy év alatt vígabban megéltem, mint most.

Index: Hogyan jut szabadúszóként lehetőségekhez az ember?

KK: – Nekem rendezők ajánlottak föl szerepeket. Tasnádi Csaba már évekkel ezelőtt hívott Nyíregyházára, Telihay Pétert régóta ismerem, hiszen majdnem együtt kezdtük a pályánkat Miskolcon, Árkosi Árpád pedig egészen véletlenül hívott Debrecenbe Shakespeare Lear király című drámájába, a Bolond szerepére. Egyszerűen szerencsém volt. Például ültem otthon, csörgött a telefonom, és Tasnádi hívott, hogy hétfőn olvasópróba. Ennek ez a rizikója. Mindenképpen szabadabb életforma, nem volt az emberben az a nyomás, mint előtte Fehérváron, amikor rossz volt bemenni a színházba, mert rossz volt az ember közérzete. Most, hogy megint leszerződtem ide, Veszprémbe, már nem vállalhatok el bármennyi munkát máshol, mert ha az ember egy társulathoz szegődik, akkor az azzal jár, hogy itt kell lennie. Máskülönben nem is érdemes.

Index: Külföldön hasonló tudással hogyan élhet meg egy színész?

KK: – Igazából fogalmam sincs. Egy élményem van erről: Shakespeare III. Richárd című drámájában játszottam Szegeden, Zsótér Sándor rendezte, és a bemutatón találkoztam egy francia színházi emberrel, aki azt mondta, hogy ha ezt Párizsban csináltuk volna meg, akkor ebből megélhetnénk évekig. Azóta semmi nem történt, itt vagyok még mindig.

Index: – Szabadúszóként vagy társulati tagként tud jobban feltöltődni az ember, mikor érezte magát szabadabban?

KK: – A társulati forma nem rabság, nem kötöttség. Ha egy társulat megfelelő szellemiséggel rendelkezik, akkor az sokkal jobban inspirál, mint az, ha vendégként szerepelhetek. A vendégjátéknak mindig megvan a vége. A társulati munka nehezebb dolog, sokkal több változást igényel az embertől, sokkal több újat kell kihozni magadból a színpadon.