Megint áll a bál a Kossuth téren. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen szezon van. Az új többség dübörögve építi-várja az Új Magyarországot. Várja a választási ígéretek megvalósulását. Szeretne felébredni ebből a rossz álomból, szeretne sétálni-kiabálni a Kossuth téren, szeretne jobban élni, szeretne boldog lenni. Ne pártokban, hanem magunkban gondolkodjunk, magunkhoz legyünk őszinték elsőként!

Egyik ellenzéki párt elbontotta a Kossuth teret elzáró kordont, és ettől megindult, beindult a hazai politikai adok-kapok. Egyik cselekszik, a másik azonnal minősíti, persze lefele. Gyorsan szakadjunk ki a belénk szuggerált politikai panelgondolkodásból, szakadjunk ki a két agysejtes hétköznapi közéletből! Gondoljuk végig józanul, miről is van szó, miért történik mindez, mi lehet a megoldás…

A dolog végtelenül egyszerű: szeretnénk boldogok lenni, szeretnénk jól, jobban élni, gondtalanok, vidámak akarunk lenni. Nem tudunk, nem engedik. Rosszul érezzük magunkat, elegünk van, egyre mérgesebbek vagyunk, már-már agresszívak, frusztráltak, tehetetlenek. Nem értjük, miért nem jön el az adócsökentés, a jólét kánaánja, hiszen tavaly tavasszal erről volt szó. Becsapottnak érezzük magunkat. Közben ugyanazok az emberek, választott – igen mi általunk! – vezetőink szemérmetlenül az arcunkba vágják, rosszul értettük a tavalyi mondataikat, azt hogy nem lesz vízitdíj, nem lesz gázáremelés, nem lesz tandíj. Mert ők nem így értették, még akkor sem, ha ezt jelentették azok a mondatok, ők azt mondták: bajban van az ország, elkúrtuk, de most aztán a megszorításokkal, ami nem fog fájni – kérdés: kinek? – emelkedő pályára állítjuk az országot. Úgy, de úgy beindulunk, hogy aztán mindenkit leelőzünk.

Én még emlékszem arra is, amikor 1990 előtt megelőztük a romlott kapitalistákat, vagyis a szakadék felé rohanó Nyugat-Európát. Miközben ezt hallgattam, felsejlett előttem a szocialista gépgyártás csúcsa, a Trabant, és a romlott, tönk szélén álló nyugat torzója, egy Mercedes képe. Valahogy a hallottak és a látvány nem állt összhangban. De lehet, hogy ennek az volt az oka, hogy a nyolcvanas években folyamatosan a nadrágszíjat húztuk, abban a hitben, hogy jövőre jobb lesz.

Most is ezt érzem, nyeljük le a szart, éljünk rosszabbul, majd jobb lesz. Mitől, hogyan? Nem látom a jövőképet! Elvették az álmaimat, ábrándjaimat! Szürke, rosszkedvű ország lettünk! És erről a politikusaink tehetnek! Nem teljesen. Mi is!

Tegyünk ellene, szeressük már magunkat annyira, hogy ne fogadjuk el a mostani helyzetet. Gondoljunk magunkra, gyerekeinkre, jövőnkre. Próbáljunk helyben építkezni, őszintén, szókimondóan ragaszkodni igazunkhoz, elvárásainkhoz.

A politikusok pedig gondolkodjanak. Egy iskolai példát mondok: egyre több gyerekkel van probléma tanórán. Miért? Unja magát, rosszul érzi magát, kilátástalannak érzi a helyzetét. Számára hiteltelen a tanár. Neki mindegy: bármit megtesz, beszól a tanárnak, poénkodik a tananyagon. Mit veszíthet? Semmit! Ennél csak jobb lehet. A politikusaink erre gondoljanak –ne jussunk el odáig, hogy bármit megtennénk, csak hogy egy kicsit jobb legyen.

A mostani politikus akció is ezt a hangulatot tükrözi. A pártok és mi gondolkodjunk el ezen, és kezdjenek, kezdjünk érdemben beszélgetni, dolgozni!