Francsics Károly veszprémi borbélymester 1804. november 30-án született Pápán. 1846-ban kezdett naplóírásba, de a forradalom és szabadságharc eseményeit megörökítő feljegyzéseit a vereség után megsemmisítette. 1850-től emlékirat formájában írta újra művét, írásait 1863-ban rendezte először kötetekbe. Lehetetlent nem ismerő munkatársaink őt keresték fel, hogy a forradalom veszprémi eseményei iránt érdeklődjenek a tudós mesterembertől.

Index: – Kedves Francsics úr, elmondaná, hogyan került városunkba?

Francsics Károly: – Egykor, midőn születésem helyén, Pápának rónaföldjén inasi éveimet töltém, ha borbélyműhelyünkben összejött vendégeink közt beszélgetés támada utazásokról, táj lebeszélésekről, csupa fül voltam. Többször egyszernél Veszprém is jött előttem szóba, de azt mindannyian szegény, görbe-görbe, elszórt, fertelmesen ronda, nyomorult városnak mondák lenni. – Az isten tehát holt fejjel se fordítson soha Veszprém felé! – gondolám mindég ilyenkor magamban… Idestova 36 éve, 1827 nyara óta élek itt, ahová legkevésbé kívánkoztam. Itt tartóztatott Halas János mester uram szívélyessége – isten nyugosztalja! – és Sófim két huncut szeme…

Index: – Miért kezdett naplót vezetni? Ez azért kicsit távol esik a borbélymesterségtől, nem gondolja?

FK: – 1846-ban írni kezdtem. Mit írtam, nem tudtam – annál kevésbé tudtam, miért írtam? Én csak írtam, s még ma sem tudom, hogyan keveredtem ebbe a hosszas írásba. Mert már sok esztendeje, hogy folyvást írok; ha keveset is, de mindennap írok valamit. Mégpedig sok haszontalan s érdektelen tárgyakat! Bolond ösztön biz’ ez… Senkijének sem lenni az embernek, se fia, se lánya, kinek hátrahagyjon ilyen firkálásokat, s mégis írni… Tehát most kinek írok? Magamnak. Valamivel kell hogy foglalkozzunk az életben…

Index: – Nekünk mindenesetre most nagyon jól jön ez a „grafománia”: mesélne arról, hogy mi történt 1848 márciusában Veszprémben?

FK: – Bolond egy év volt biz’ az! Akkor én már 44 éves valék s legényember, bár valami 20 éve jegyben járánk Sófival. 20 éve már hogy együtt sínylődünk s gyötrődünk az életben, s még legkisebb jelensége sem mutatkozik az önállásnak, melyben a szent házasság által összekerülhetnénk. No, de ekkor még jobban aggasztott, hogy Sófim ágyban fekvő beteg – mit tudtuk mink március ídusán, hogy milyen országos dolgok történnek Pest-Budán!
Hanem március 17-én és 18-án pesti vásárról jöttek haza veszprémi lakosok, kereskedők, mesteremberek, zsidók, s mindegyik hozott magával egy-egy árkus nyomtatott papirost, melyekre következő pontok valának nyomtatva nagy bötükkel: Mit kiván a magyar nemzet. Hozták ezen Nemzeti dalt is, továbbá ezen vásárról hazajött lakosok nem győzték beszélni, hogy mily nagy lázadás ütött ki Pesten.

Index: – Akkor Veszprémben nem is történt semmi érdekes? Hozzánk csak hírként ért el a forradalom?

FK: – Dehogynem történt, csak későbben. Hétfőn, 20-án furcsa zsibongásra ébredék fel álmomból. Még nem volt egészlen 6 óra, midőn felszaladtam a piacra (értsd: a mai Óváros tér északi részére), és mint elbámultam, midőn a lépcsőkön felérve a kis utcából nem mehettem ki a néptolongás miatt! Amennyire lehetett azonban, a csoport közé fúrtam magamat, mely oly tömötten zsibongott, aminő széles a tér. Azon pillanatban indult meg a városház elől az egész tömeg, és vitt magával előre a tűztorony felé. Amodább egy kis nyílást nyerve kiszabadítám magamat a sokaság közül és távolabb állva a vár felé néztem előttem – le, a Hosszú utcába – elvonuló mindenféle szedett-vedett emberekből álló csoportot. Napszámosok, ácsok, kőmivesek, mindenféle mesterlegények, inasok, kisebb-nagyobb gyermekek, kocsisok, parasztok, szolga-szolgálók, napszámos asszonyok, magyar, német, zsidó – egyszóval leírhatatlan zavarék tolongott le szakadatlan ordítván és a szabadságot éltetvén. Ezeket követték 5 cigányok, hasogató fülfájást okozó hegedüléseikkel. S így ment a vonal végig a Hosszú utcán, vár hátulsó részén fel a nagytemplom megett, keresztül a váron ismét vissza a piacra.

Index: – Hát ez igazi népünnepély lehetett… És mi történt ezután?

FK: – Az Úri Casinó előtt megállapoda a tömeg, hol Kolossváry Sándor, a megye becsületbeli jegyzője hosszú beszédet mondott, szívre hatólag szónokolt a valódi szabadság értelméről, s végre a polgártársakat hazamenetelre és munkafolytatásra inté. Melynek következtében minekutána a pompás nemzeti zászlót a városházba vitték s annak egyik ablakába az utcára tűzték, szét kezde oszlani a nép. Annál is inkább, minekutána főszolgabíránk, Cseresnyés István szinte megjelent a városházban, s ő is szép beszéddel munkálódásra inté a polgártársakat. Megparancsolván ellenben szigorúan, hogy a kitűzött zászlókat mind a vigyázó tűztoronyról, mind a városház ablakából tüstént behúzzák, és az ünnepnek végét szakasszák. Mely parancs minekutána azonnal teljesítetvén is, ki-ki hazatakaroda, s nem sok idő múlva piacunk az elébbi csendet visszanyeré.

Index: – És ezzel vége is szakadt a veszprémi „forradalomnak”?

FK: – Délelőttre. Délután egy új népcsoport gyűlt a városház eleibe, mely közül az előkelőbbek egyik be-, másik kijöttek, -mentek annak kapuján. Néhány perc múlva ismét lobogtak a zászlók mind a városházon, mind a tűztornyon.
Ismét bejött a főbíró, erős hangon parancsolva már messziről, hogy a zászlók tüstént beszedessenek, azonban senki sem találkozott szófogadó, melyet ő azonnal átlátva szép szavakhoz folyamodott, s hosszas beszéddel törekede a népet lecsendesedésre téríttetni. Azonban jött egy négylovas kocsi, a néptömeg közé hajtott, s a városház kapuja irányába megállt. Felállt benne első alispánunk, Rozsos István. Végre mienkutána egészlen lecsendesett minden, rövid de értelmes beszéddel értesíté a népet e mai ünnep értelméről, rövid beszéde végén pedig kedves polgártársaimnak nevezve az egészet, ajánlá magát mulatótársnak, s közibök felügyelő elnöknek. Nem Éljen-kiáltás, hanem ordítás követé végszavát.

Index: – Hogy történt a további nagy mulatozás?

FK: – Alkonyat felé városi hajdúk, poletások küldettek szigorú parancsolattal minden házba, hogy estére minden ablakok ki legyenek világítva, nemkülönben minden céhekhez ment a parancsolat, hogy gyertyagyújtatkor fáklyáikkal és lámpásaikkal a piacon megjelenjenek, melynek következtében piacunk esti 8 órakor oly világos volt, mintha az egész város tűzben lett volna. A nép tolongott ide-oda. Mindjárt 8 óra után megjelent ismét első alispánunk a városház előtt, a zászló lehozatott az ablakokból, a jövő-menő népcsoportra tolongott, mely csoport osztán Rozsos István úr vezénylete alatt, nagy Éljen-kiáltozások közt megindult s vonódott fel a várba. Elől menvén a fáklyák s lámpások vivőik, utánok egy cigánybanda ráhúzva a Rákóczit, ezek után a néptömeg, mely osztán a vármegyeház előtt megállapoda. A zsibongás lecsendesült, melyre alispán urunk felszólala, s hosszú szép beszédet tarta a haza mostani állapotáról. Kérte a népet, hogy elvégezvén e mai ünnepet, ki-ki a józan okosság útján hazamenjen ismét az ő körébe, s otthon békével várja be a következendőket. S azzal a vármegyeház kapujában eltűnt.

Index: – A nép meg csendben-rendben hazament?

FK: – Még nem. Találkoztak a sokság közt még más vezető egyének is, kik a néptömeget még néhány lépéssel odább vezeték a piaristák kolostora eleibe, hol azonban csak 3 hosszas éljen kiáltatván, megfordult a sokaság eleje és muzsikaszó kíséretében vissza lejött a várból a piacra. Ott az Úri Casino előtt állapoda meg és csoportosult össze ismét az egész néptömeg, hol 3 görögtűz fellobbanása által lepetett meg, melyeknek eltűnte után Kolosvári Sándor – szinte megyei tisztviselő – felhágott a Casino előtt álló egyik kőoszlopra, melyen egyenesen állva mondott el a nép felett egy kis rövid, de igen szép beszédet, melyben inté s kéré a polgártársakat, hogy e mai ünnepet végezzék be és ki-ki menjen haza csendes lakba. Éljen kiáltások követték beszédét, midőn leugrott az oszlopról, s a nép oszlani kezde.
Hát ez a 20-a volt a mi március 15-énk. Még Sófi is e napon kelt fel betegágyából, s jött ki először a házból este, e nagyszerű ünnepélyt megtekintendő. Jobb karomra csimbaszkodva hordozám őt mindenfelé a tolongó nép után. Midőn hazaértünk szobánkba, éppen 10 óra múlt volt órámon.

Index: – Kedves Francsics úr, köszönjük szívélyességét, hogy emlékeit megosztotta olvasóinkkal! Bizonyára sok érdekes történetet hallhatnánk még Öntől a szabadságharc időszakáról, de cikkünkből most csak ennyire futotta…

FK: – Áldja isten Kendteket, és külön áldja meg az összes olvasót!