Veszprémnek nincsenek örömparkjai, nincs élmény- vagy termálfürdője, egy valamirevaló szökőkútja. Szárazak és nedvetlenek a terek, ahol víznek kellene csobognia, felfelé törnie, hullámoznia, zúgnia vagy csak egyszerűen lennie. Igénytelenek a városatyák vagy a politikusok? Kiszáradt lelkűek? Évek, évek óta, mindörökre tiszták. Nem piszkolja be őket a változó víz ereje. Nincs megtisztulás.

A Séd árván és gondozatlanul kanyarog. Csak a fű rövid. Itt-ott. A banképületek ragyognak önnön fényükben. Nincs vizes ragyogás, csillogás, szökőkút vizén futkosó kacaj, felhők árnyas fátyla sem úszkál csendesen. Még jó, hogy az emberek szépek és jók, járnak az Óváros téri vásárokra, borfaluba, ide-oda. De a lakók jelenléte nélkül a város csupa történelem, muzeális szépség. Szívtelen, nem folyik az ereiben víz, nincs semmilyen tava, csak egy-két ivókútja áll őrséget szomjas csellengőknek.

Maga a város szomjas. Adjatok neki vizet! Nem szobrot mosdató csorgást, lábfürdőt, hanem egybefüggőt, áramlót, dinamikusat! Mintha élne a város, kapjon vizet! Száradjanak ki azok, akiknek ez nem fontos, akik nem tudják, hogy mi is főleg vízből állunk, meg a Föld (felszíne) is. Hadd játsszon a természet, a fodrot kergető szél, a csalóka napfény gyermekeinkkel is vizek mellett, vizek partján! A fáradtság és az ünnepek vigalmi könnye kevés! Isten vízszerető, nem csak a tömjént kedveli.

Várnai László