A játékosként százhúszszor volt válogatott. Olimpiai bajnok és világbajnoki ezüstérmes. Életének több mint felét szeretett sportága élvonalában, vagy ha úgy tetszik, a tűzvonalban töltötte: nehezen fékezhető balszélsőként, majd játékosedzőként, később az olasz Siracusa, Celje, Zágráb, hét éve pedig a Veszprém irányítójaként… Zdravko Zovko az interjút inkább többéves ismeretségünk és horvát nyelvismeretem, mint kézilabda-szakértelmem miatt vállalta… Félek, ez ki is fog derülni. (A beszélgetés a bajnoki döntő utáni napon zajlott.)

Index: – Miért lesz egy játékosból edző? Nem mindig hálás feladat…

Zdravko Zovko: – Játékosként is edző voltam. Hajlamom volt arra, hogy a pályán játékosként is tudtam hatni a csapatra, azaz részben edzőként működtem. Nagyon korán kezdtem edzősködni, már húszévesen edzettem juniorokat, serdülőket… Egyszerűen tudtam, hogy edző leszek – nem tudom miért, nem is gondolkoztam ezen. Talán genetikai adottság ez, amit anyámtól örököltem, aki rendelkezik azzal a hihetetlen erős összetartó és szervezőerővel, ami ehhez kell.

Index: – Hogyan alakult az edzői pályafutása?

ZZ: – Hol is dolgoztam? Olaszországban kezdtem, mint edző. Lenn, Dél-Olaszországban nagyon meleg volt, de a semmiből kellett építkezni, ezért nagyon fontos és érdekes állomás számomra. Engem nagyon motivált, hogy egy olyan helyen kellett felmutatnom valamit, ahol a kézilabda sportnak sem tradíciója, sem kultúrája nem igen volt. De ebből a névtelen csapatból végül is sikerült bajnokot csinálni, ami magunk között nem egy nagy eredmény, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a bajnokság elég gyenge volt… Furcsa volt ott délen élni – közelebb Afrikához, mint Európához –, a legközebb játszott meccs 700 km-re volt tőlünk… Itt öt évet töltöttem. Aztán visszatértem az ex-Jugoszláviába – „jó” érzékkel pont akkor, amikor a háború elkezdődött –, fél évig a Medveščak segédedzője voltam, innen négy évre Zágrábba mentem, ahol a válogatott edzője is lehettem, onnan Celje-be vitt a munka, ahonnan visszatértem Zágrábba, és az elmúlt hét évet itt, Veszprémben töltöttem. Ha ezt így végiggondolom, nem váltottam sokszor.

Index: – Melyik várost volt legkönnyebb megszokni?

ZZ: – Kisvárosban születtem. Kicsit kisebben, mint Veszprém. Amikor 18 évesen elmentem Zágrábba az egyetemre, nekem kihívás volt a nagyváros, amely persze ideális egy fiatalember számára. A nagyvárosban elbújhatsz a tömegben, a lehetőségekben, és nem vagy szem előtt. Nagy lehetsz, és mégis kicsi… De amikor újra kisebb városba kerültem, rájöttem, hogy nosztalgiát ébreszt bennem a kisváros, szeretem őket. Éppen ezért Veszprém „feküdt nekem”, hogy így fejezzem ki magam. Itt megtaláltam a nyugalmat. Olyannyira, hogy amikor Zágrábban vezetek, már félek is a forgalomtól. Itt megszoktam, hogy a csúcsforgalomnak is van egyfajta nyugalma. Az idős ember mindig a gyermekkorához kezd ragaszkodni. Ezért érzem most úgy, hogy szeretnék kisebb helyen élni. A feleségemmel gondolkozunk is rajta, hogy elköltözzünk Zágrábból, esetleg a tengerpartra.

Index: – Azt nyilatkozta, két évig pihen ezután…

ZZ: – Nem fogok! Van Krk szigetén egy apartmanunk, kis földecskénk, kevés olajfát is ültettem, de ezeket az idős korra tartogatom. Egyelőre még harcolok az öregség ellen. Ez a stresszes munka vonzóvá teszi számomra a nyugalmat és a magányt, és Krk-en ez megvan. Egy kis hely, aminek semmi köze a turizmushoz, ahol jól érzem magam, dolgozgatok az olajfák között, és ennyi. Persze ez a nyugalom is csak addig van, amíg nem jönnek le látogatóba a barátaim, mert akkor ott igen veszélyes dolgok történnek…

Index: – Milyen borok vannak arrafelé?

ZZ: – A legérdekesebb a vrdniki Žlahtina… Nálunk ilyenkor az fogy… Ez egy száraz fehérbor, ismert ősi autokton fajta, nagyon kevés helyen terem, talán a szigeten kívül máshol nincs is. Van egy vörös is, de az nekem nem ízlett. Ez a Žlahtina, ez igen…

Index: – Van olyan magyar étel, amit megszeretett?

ZZ: – Hogyne lenne. De a problémám az, hogy az itteni éttermek étlapjai nagyon nemzetköziek és semmitmondóak. A játékosaim is natúr csirkemelleket, rántott húst meg pulykát esznek. Nekem hiányoznak a klasszikus magyar konyha remekei! Amikor Szegeden voltunk – most sajnos jobbak voltak –, a halpaprikás zseniális volt! Ettünk parázson grillezett folyami halakat, zöldségágyon… Tegnapelőtt vadragut… Ezeket az ételeket itt Magyarországon nagyon értik, és én imádom őket. Nem értem, miért kell elmenni kicsit délebbre ahhoz, hogy ezek az ételek megjelenjenek az étlapon… Jut eszembe: a legjobb mégiscsak a jó gulyásleves!

Index: – Ha egy barátja érdeklődik Magyarország felől, mit ajánlana neki, hova látogasson el?

ZZ: – Bejártam egész Magyarországot. Hiszem, hogy Budapest egy világváros, amit látni kell. De igazán Tokaj lepett meg. Gyönyörű vidék, borutak… A szőlő tisztelete és szeretete… És hozzáértés. Tokajt mindenkinek tudnám ajánlani!

Index: – Szokott főzni?

ZZ: – Az utóbbi időben igen. Talán egy éve. Addig fogalmam sem volt róla, a konyhát sem szerettem. Talán azért, mert úgy nőttem fel, hogy anyám nem engedett be bennünket, férfiakat – két bátyámat meg apánkat – a konyhába. De egy éve elkezdtem magamnak főzögetni, és tetszik. Amikor a feleségemet megleptem egy vacsorával, nem győzött csodálkozni, azt mondta, ezt az oldalamat eddig nem ismerte. Harminc év házasság után, ugyebár…
Halakkal próbálkozom. Grillezve, zöldségekkel, salátákkal. A húsoktól – még – félek. Egyszer, képzeld, maga Vlado Šola, a nagy gourmand asszisztált nekem… Tonhalsalátát készítettünk friss tonhalból, valamilyen spéci sajttal, amit ő hozott Franciaországból. Ő ebben is tehetséges…

Index: – Šolával mi van?

ZZ: – Šola? Ő elképesztő pasas… Két éttermet is nyitott Zágrábban, az egyik extravagáns hely lett, fantasztikus konyhával – egy fiatal lengyel séffel –, igazi puccos hely, amit egy nagyvárosban mindig szeretnek. A másik az inkább kávéház, amolyan olimpiai, ahol az összes horvát olimpikon neve, kéz- vagy lábnyomata ott van… Kellemes hely.
Sűrűn találkozunk vagy beszélünk telefonon. Most épült fel egy súlyosabb sérülésből – műteni kellett – de már jól van. Ismered milyen… Még mindig van benne annyi ambíció meg erő, hogy játsszon.

folyt. köv.