Megcsináltam az El Caminót, 28 napig gyalogoltam Saint-Jean Pied de Portból Santiago de Compostellába úgy 800 kilométert többezredmagammal árkon-bokron át, hogy végül megérkezzek Szent Jakab sírjához. Nem is tudom, hol kezdjem. Mondjuk, a közepén. Ott, hogy kikkel hozza össze az embert a sors, ha vándorútra indul ezerféle nemzet fiaival egy idegen országban.

Először az tűnt fel, hogy a zarándokok egy jelentős részének arcára üdvözült mosoly gyógyult. Ezek a mosolyok az út elején még jól estek. Bizalommal töltöttek el. Tudtam, ha baj történik, lesz kihez fordulni. Ám – ahogy Béla mondja a Mami Blúban: – „Minden nap a Vidámparkban?! Ez már nem is olyan vidám.”. Idővel ezek az idült mosolyok egyre inkább arra késztettek, hogy jómagam éppen a rosszabbik arcomat öltsem magamra. Fogjuk a fáradtságra, és ne írjuk jellemem számlájára, de utam háromnegyedénél már kifejezetten idegesített ez a nagy szeretet, és leglelkesebb útitársaimmal kifejezettem paraszt módon viselkedtem. Ezúton kérek elnézést a Magyar Turizmus Rt.-től, a Mosolyország kampány szorgos munkásaitól és a balatoni zimmer tulajdonosoktól, de a Palas del Rei zarándokszállásán mellettem alvó két kedves osztrák nénikéhez már egyetlen jó szavam sem volt, sőt azt is eltitkoltam, hogy beszélek németül. A híres magyar vendégszeretet ennek a két osztrák néninek biztosan nem jutott eszébe rólam. Mondjuk, ők jobb is, ha otthon maradnak, vagy másfelé költik el nyugdíjukat, mert a zarándokok legveszélyesebb csoportjához tartoztak: azokhoz, akik horkolnak.

A zarándokok e csoportja nagyon ártalmas, hiszen reggel – nincs pardon – menni kell, és ahhoz nem árt pihenni egy keveset, amit én állandó zajban nem nagyon tudok megtenni. Egyetlen egyszer gondoltam arra, hogy fogom a cuccomat és hazajövök, és ez nem a tűző napon vagy zuhogó esőben legyalogolt esetenként napi 48 kilométer alatt történt, hanem hajnali 3 óra környékén, az emeletes ágy felső szintjén, az 5 lakost számláló Foncebadón nevű hegyi falucska tömegszállásán. Foncebadónban valahogy összejött egy vaddisznók életéről szóló természetfilmhez elegendő röfögőgörcsös hím, és üvöltve horkolta végig az éjszakát, kísérve azt a spanyolt, aki emellett képes volt álmában ékes anyanyelvén kiabálni és énekelni. Egy ideig harag nélkül szórtam az éjjeli rutinnak megfelelő magyar átkokat, aztán úgy hajnali 4 felé hirtelen egyszerre megutáltam minden férfit a világon.

Ha már a férfiakról esik szó, hadd pletykáljak egy kicsit. A Camino alatt tanúja lehettem számos románcnak, végigizgulhattam egy kanadai szerelmespár drámai szakítását, néhány napig követhettem egy feleségkereső osztrák fiatalember próbálkozásait, nézegethettem az egymás lábát minden este szorgosan masszírozó öreg spanyol házaspár holtodiglan szerelmét, legjobban azonban népünk nőnemű képviselői leptek meg. Utam során két ilyennel találkoztam, és valahogy mindkettő ugyanabban a helyzetbe keveredett. Ennek a két középkorú magyar nőnek volt egy-egy saját németje, akivel ott a Caminón ismerkedett meg, és akivel nyelvtudás híján egyetlen értelmes szót sem tudott váltani. Mégis együtt gyalogolták le minden nap a kilométereket, együtt vacsoráztak a szállásokon, együtt boroztak a bárban, és… az út végén, Santiagoban, egyiküket kézenfogva(!) láttam sétálni saját németjével. Egyik esti beszélgetésükbe sikerült belehallgatni. A következő zajlott: a nő hangosan és artikulálva – jó magyar szokás szerint, hogy a német is értse – a következő mondatot mondta a férfinak: „BALATONFÜRED. ROSÉ. EGÉSZÉGEDRE. MONDJAD, EGÉSZSÉGEDRE.” És a férfi mondta. Tiszta szerelem, félreértések nélkül.

És ha nyelvtudás, akkor a spanyolokról mindenképpen meg kell jegyezni, hogy ragyogóan használják az anyanyelvüket. Én magyarul, angolul, németül és – ha nagyon akarok – lengyelül tudok megszólalni. Spanyolul a kafé kon leccsén kívül nem tudok semmit, ez azonban őket egyáltalán nem érdekelte. Ha fennforgás volt, gátlástalanul zúdították rám mondandójukat spanyolul, iszonyú lendülettel. És meg kell mondanom, a legtöbbször bevált. Fogalmam sincs, hogyan, de valahogy megértettem bonyolultnak tűnő dolgokat is, pedig azon a nyelven tényleg egy szót se. „A szálláson teltház van ugyan, de a garázsban alhatsz, ha viszont estére mégis marad szabad ágy a szobában, nyugodtan költözz át oda.” Ezt a mondatot például, amiről ágrajzot nem biztos, hogy tudnék csinálni, megértettem, mert a tulajnéni hosszú perceken át és nagyon-nagyon mondta. A spanyolok mesterei saját nyelvüknek.

„Egy zarándok mindig elegáns!” – olvasható egy hostel falán szintén spanyolul, de ezt talán nem csoda, hogy megértettem. Ezt az intelmet sokat emlegettük röhögve egy-egy esőáztatta hegymenet után. Voltak azonban olyanok, akik ezt szemmel láthatólag nagyon komolyan vették. Jómagam, aki még – irgalom atyja, ne hagyj el! – hajhabot sem vittem magammal az út iránti alázat által vezérelve (és mert féltem, hogy a spanyol melegben felrobban a hátizsákban), megrökönyödve néztem a hatalmas karika fülbevalókkal felszerelkezett zarándoknőket, akik reggelente nem átallották rúzsozni magukat, és akik illatfelhőt húztak maguk után a kicsiny spanyol falvak konstans trágyaszagában. Mikor utolsó nap útitársam már nem bírta tovább, és megkérdezte az egyiküket, hogy-hogy ilyen csinosan, a hölgyike azt válaszolta: „Szent Jakabnak.” Ja, kérem, erre én nem is gondoltam. Remélem, a tiszteletreméltó szent nem haragudott, amiért borotválatlan lábbal léptem be a sírja fölé emelt katedrálisba.

Összességében elmondhatjuk, hogy a zarándokokat külső jegyeik alapján azonnal felismerni. A második naptól kezdve furán mennek, nagy hátizsákjuk van meg bakancsuk, aki divatozik, annak pedig botja is. Külsejük alapján nehéz őket megkülönböztetni egymástól, belső tulajdonságaik azonban örvendetes sokszínűséggel lepik meg a megfigyelőt. Ahogy észrevettem, mindenkinek megvan a története, ha arra a kérdésre kell felelni, miért indult el. Én a „Csak úgy!”-gyal csodabogárnak számítottam. Az a sok-sok ezer ember, akivel kb. egy időben meneteltem, általában alapos okkal csinálta meg a Caminót. És bármilyenek voltak is, és bármilyen voltam is én köztük, az biztos, hogy tényleg szerettük egymást.