Kedves Bárki, köszönöm! Hogy átsegítettél több tucat idegösszeomláson, hisztis és elmebajos időszakon. Hogy annak ellenére, hogy a tanulással töltött órák száma csekély volt, mégis megáldottál egy bizonyítvánnyal, mely miatt nem válok hajléktalanná a közeli jövőben. Mi több, a magatartás és kémia jegyek is fényesek. (Külön köszönet a matekért is, meghálálom, jövőre majd tanulni is fogok! Tényleg, ez nem olyan fogadalom, mint tavaly. Meg úgy 2000 óta folyamatosan. Ez most itt be lesz tartva, keményen. Megjavulok.)

Előbb viszont nyaralok. Leírni is álom, egy szeptember óta tartó csata érkezett el a végéhez. Jelentem: csapataink győzedelmeskedtek. Nehéz volt, akadtak a történéseknek olyan momentumai, mikor testi épségünk is veszélybe került - lásd azokat a kemény testnevelés órákat. A felemás korlát valójában egy összetett, kínzóeszköznek minősülő szerkezet. Véleményemet többen is osztják, ezért szigorúan 12-es jelölést kap a 10-es veszélyességi skálán.

Képzeld csak, nem kaptam ételmérgezést a menzán! Köszönöm. Éreztem én, hogy valaki óv engem a furcsa állagú, állítólagos zöldborsó (?) főzelék elfogyasztása közben. A sütik finomak voltak, nem kényszerültem koplalásra a koszttól, ez mindenképpen pozitívumnak tekinthető.

Nem úgy mint a tanórák… Előfordult hogy nem a jó szándék vezérelt, amikor a padtársamnak bemutattam miképpen tudnánk kiiktatni a helyettesítő tanárt, nagy segítségemre volt a vonalzó és a fantáziám. Nincs abban semmi rossz, ha egy brutális gyilkosságot (vágást a toroknál) eljátszom. Ezek a mai diákok szörnyen agresszívek ám. (Gyakorlatba természetesen nem ültettem át a dolgot, tűrtem én, tudtam hogy a haza ezt várja el tőlem.)

Aztán a dolgozatok. Sosem fogom megérteni miért kellett minden egyes tantárgy minden egyes számonkérésénél eljátszanom a nagy halált. Akár tanultam akár nem, volt aki jobban tanult vagy jobban nem. (Például nyelvtant és a ragzást...) Ez a versenyszellem. Felveszem a fogadalmaim közé, hogy a témazáróknál nem az előtte lévő éjszakán kell elkezdeni ismerkedni a tankönyvvel. Főleg nem a tavalyival. Nem kifizetődő…

Felelni is jó dolog, ha tanul az ember. Kellemetlen, ha nem. Nagyon kellemetlen, ha lövése sincs, hol tartunk. A legkellemetlenebb meg az, ha a tanárnak van. Fájó pont, de nekik az esetek döntő többségében van. Tényleg. Jó, ha a tanár szeret minket és megérti a problémát: este rosszul voltunk. Irtó rosszul, gátolt is a felkészülésben. Kevésbé jó, ha a tanár kételyeit megfogalmazza vagy „istenőrizz” hidegen hagyják ezek a komoly dolgok. Akkor biz’ imádkozni kell vagy nagyon fülelni, remélhetőleg vannak még barátaink.

Fölösleges tovább taglalni a megrázkódtatásokkal, fájdalmakkal, szenvedésekkel teli, önfeláldozást követelő tanévet. Ilyen volt a 2006/2007-es. Aztán így június tájékán egyre ködösebben rémlenek azok a bizonyos megrázkódtatások. Jön a bódító rózsaszín köd, a nyár szócska egyre többszöri előfordulása a beszélgetésekben. Meg más is jön. Vizsgák. Azért, hogy a kedves kis rózsaszín köd helyét átvegye a fojtogató szürke szmog. Ezt is megcsináljuk, mint mindent, elvégre a jövő generációjának nagyobb dolgok miatt kell stresszelnie, nem holmi iskolás ügyek. Például a nyár miatt, hol is legyen az első buli, ki mit hozzon és hová pateroljuk a drága szülőket.

Mi nem szúrtuk el az évet. Sem kicsit, sem nagyon. Büszke is vagyok magunkra, vigyorogva közlöm ezt minden érdeklődővel.