A családi legendárium szerint állítólag strandon tettem meg első lépéseim egy hatalmas labda után igyekezve. Ez az élmény egész suhanckoromig meghatározó volt, ugyanis a vakáció mindig egyet jelentett a folyamatos strandolással. A negatív mellékhatások fölerősödése (pl. bőrleégés 4–5-ször egy nyáron), az öntudatra ébredés (?) és a lustaság mára azonban egyre távolabb űz tőle. Pedig a vizet még mindig imádom.

Hajh, azok az idők, mikor még csónakos fiúként – persze ingyen – dolgozva, irigykedve nézett fel rám valamennyi iskolás a budatavai Tanácsi Üdülő (akkor még voltak ilyenek) strandján! Most persze már hihetetlennek tűnik a mai huszonéveseknek, hogy valaki úgy melózzon egész nyáron, hogy egy fillért nem kap érte, de hozzá kell tenni, hogy akkor a strandolók is grátisz csónakázhattak és vízibiciklizhettek. A feladatom annyi volt, hogy egy kis füzetbe vezessem az előjegyzést, mert egy óránál többet még az élmunkások sem dorbézolhattak a vízen az állami tulajdonú eszközökkel, ám mégis ez a felelősség tett primus inter pares-szé.

Naná, hogy ezeken a nyarakon történtek meg az első csajozások, lassan már inkább ez motivált, no meg persze a kaland. Volt valami férfias abban, hogy bicajjal döngettünk le reggelente, és egész napos úszás, focizás után holt fáradtan még hazafelé megmásztuk a Megye-hegyet, miközben a tömött heringesdoboznak álcázott buszok telenyomták az arcunkat kipufogógázzal. Mindezt persze egyenes derékkal, mosolyogva fogadtuk, nehogy a hazatartó csajok „csalódjanak” bennünk. (Anno még ilyen volt a „hősködés”.)

A serdüléssel azonban együtt jártak a pattanások is, amit a vakolatfehér szeplős bőröm még egy külön csodával is kiegészített: amellett, hogy baromi gyorsan le tudtam égni, a rövid barnulás után egy héttel ismét lazán pecsenye-vörös lettem. Nekem aztán nem hatott az Írix, a Phlogosam meg a Panthenol együttesen sem – talán öreganyám jegesfürdő utáni hideg tejföllel kenegetős kombinációja volt még a legjobb –, így a fokozódó globális felmelegedés az árnyékba űzött.

Az arácsi szabadstrand (hja kérem, ilyen sincs már) hatalmas fáinak árnyékában nyaranta hippik csöveztek, idővel föltűntek köztük rockerek, majd a ’90-es évek elején már egy-két punk figura is. Ekkor már én is – velük, ezzel a spontán nyári kommunával együtt – hosszú hajjal, pólóval, szakadt farmerral és Ricse-kendővel felszerelkezve mechanikailag védekeztem a leégés ellen, és persze a folyadék-pótlást sem bambival oldottuk meg. És láss csodát, jó volt így.

A baráti köröm szintén nem rajong a strandért, ötévente ha egyszer megyünk le a partra, igaz akkor viszont nagy a muri. A drágaság, az izzadó testek tömege, a húgy-meleg víz, az UV-sugárzás nemcsak engem, de a többséget is (fiúkat-lányokat egyaránt) taszítja. Persze lehet, hogy emögött a pocakosodás miatt érzett esztétikai lelkiismeret-furdalás, vagy egyszerűen a kényelem áll, mindenesetre a tényekkel nem lehet vitatkozni.

Azért néha még – késő tavaszi éjszakákon, kora őszi hajnalokon – partizánkodom, és amikor már/még egy lélek sincs a strandon – maximum a horgászok ernyedeznek a stégeken – megmártózom a kellemesen hűvös vízben. Beúszom a Balaton közepére, hagyom lebegtetni magam, csodálom a napot, a holdat, a hegyek és a víztükör színeit, élvezem a csendet, egyszóval a civilizációmentesség tökéletes nyugalmát. Mert azért – még – ilyen is van.

Ennek persze már semmi köze a strandoláshoz…