Múlt hétvégén Debrecenben jártamban többedmagammal fölkerestük a hajdúsági megyeszékhely múzeumát. Bizony, néha kulturálódni is kell, no meg a múmiák és a Munkácsy képek is bíztatónak tűntek. Meg hát végeredményben több évszázados iskolavárosról lenne szó, nyilván mindez a város múzeumában is megfogható, gondoltuk.

Csalódnunk végül nem a kiállított anyagban és annak prezentációjában kellett. A 2005-ben az év múzeumának választott Déri Múzeum ugyanis gazdag kiállítást mondhat magáénak. Valóban van múmia – igaz, csak egy – és antik kiállító terem, de van még kínai, japán és indiai kiállítás, modern képzőművészeti részleg, régészeti és helytörténeti kiállítás, fegyverterem, természetesen a Munkácsyk, habán kézművesség stb. Szóval tartalmas a kiállítás, fogyasztói oldalról nézve megéri a belépő árát (800 forint, 400 a diák).

Azonban a múzeum látogatókkal interaktivitásba kerülő dolgozói szerintem valahonnan a ’60–’70-es évekből maradhattak még itt. S nemcsak koruk alapján. Minden a pénztárnál kezdődött. A diákcsoport tagjai, akikkel volt szerencsénk Debrecenbe látogatni, a jegyüket önmaguknak fizették, tehát bizony 11 alkalommal kellett a pénztárban ülő lénynek dolgoznia. Hát igen, erre nem mindenki van fölkészülve, főleg nem munkaidőben, úgyhogy az alaphangulat már adott volt. A következő problémát az jelentette az üveg mögött lapuló egyednek, hogy bizony nem kiszámolt 400 forintokkal érkeztek a kultúrára áldozni kívánó, fejlődésben lévő és még nem teljesen elrettent egyedek, vagyis a diákok. Egyszer csak ordenáré hangon adta tudtunkra – először nem is értettem, hol lehet a hang forrása –, hogy márpedig ő nem pénzváltó, váltsuk csak föl a pénzünket máshol, nem kötelező múzeumba járni. (Erre írnák a műveltebbek, hogy „sic!”)

Erre hirtelen nem is tudtunk mit reagálni; gondoltam magamban, biztos rossz napja lehet. A következő remek élmény aztán rögtön az első teremben fogadott minket. Ugyanis az derült ki, hogy nem lehet ám csak úgy ki-be grasszálni a termekből, szigorú rendnek kell lennie, és meghatározott útvonalat kell követni, ha pedig valami netán nem érdekelt volna annyira, mint amennyire a teremőr gondolta, akkor bizony átsüvöltve a termen rákérdezett, hogy megnéztük-e a 47. agyagcserép töredéket is, mert az rendkívül érdekes. Nem tartom magam kultúrsznobnak, sem szakbarbárnak, de egyrészt szabott idő alatt talán engedtessék meg a mérlegelés lehetősége, vagyis hogy mit kívánok megtekinteni (mire van idő) és mit nem. Másrészt úgy gondolom, nem lehet ennyi különféle témájú és vizuális élményt nyújtó kiállítási tárgyat befogadni. Fárasztó, és ami talán lényegesebb, nem ér semmit.

Tehát miután a második teremben elvetettük az előzetesen az interaktív-érintőképernyős-csilivili-múzeumismertető alapján összeállított terveinket, engedelmesen vánszorogtunk tova a kínai és japán írásjelekkel ellátott festmények és az agyagedények végtelen vitrinjei között. A modern képzőművészeti teremben ismét csak ránk ordítottak, miszerint túl közelről nézzük a képet. Majd ezt követően a teremőrtől egy hosszabb exkurzust hallgathattunk végig a modern képzőművészet értelmetlenségéről és értelmezhetetlenségéről, s értesülhettünk arról is, hogy ő személy szerint az ott kiállított festményeket inkább a kukában, mint a múzeumban helyezné el. Az egy dolog, hogy személy szerint én sem tudom értelmezni ezeket legtöbbször, de középiskolás diákok még lehetnek annyira nyitottak, hogy megpróbálkoznak az élmény feldolgozásával, sőt, akár még érdeklődhetnek is. Mindenesetre a saját munkahelyemet vadidegenek előtt nem kezdem el (kéretlenül) szidni – ismerősömtől hallottam: ahol eszem, oda nem szarok.

Már a célegyenesben voltunk, láttuk a kijáratot, amikor felhangzott a címbeli figyelmeztetés. Nem is tudtuk hirtelen, honnan és legfőképp mire számítsunk, újabb agresszív nénik esnek-e nekünk, vagy ismét tilosban járunk, netalán egy újabb termet kell megnézni, de mindannyiunk arcán megjelent a páni félelem. A támadás onnan érkezett, ahonnan legkevésbé számítottunk rá, a lábunk alól. Ugyanis a délután öt óráig biztosan nyitva tartó múzeum folyosóit és lépcsőit biztos, ami biztos alapon, már háromkor elkezdték felmosni. Ezzel nincs semmi baj – azon kívül, hogy meglehetősen zavar egy kiállítás nyugodt megtekintésében –, léteznek kis sárga táblák, amiket ilyen alkalommal el szokás helyezni a felnyalt részeken. A figyelmeztetés elkésett, ugyanis az egyébként is fényesre koptatott, és most ráadásul vizes kőlépcsők egyikének élén addigra már elhelyezkedett gerincével az egyik diák…

A szomszédban, a református kollégium épületében található iskola- és vallástörténeti kiállítás muzeológusainak és teremőreinek mindenesetre van még mit tanulniuk a Déri Múzeumtól…

Kapcsolódó oldal: Déri Múzeum