Többször elmélkedtem már azon, hogy a főiskolai, egyetemi évek vagy a középiskolai esztendők adtak-e többet nekem, és ahogy öregszem, lassan a Lovassy felé mozdul a mérleg nyelve. A főiskolán természetesen a teljes szabadság hatotta át mindennapjainkat, de úgy érzem, többet kaptam a Lovassyban, mint később a felsőoktatásban – mind az értékrend, az emberi kapcsolatok, az életszemlélet, mind az aktuális tudás területén.

Az osztályunk eleve vesztesként kezdte meg pályafutását még a cucializmus ideje alatt a Lovassyban, ugyanis a társaság abból a diákcsapatból verbuválódott, akiket nem vettek fel a spéci nyelvi C osztályba. Ez azért annyira nem vágott földhöz minket, sőt, egyfajta dacot eredményezett. Mi is friss húsok voltunk, de osztályfőnökünk is, mi voltunk az első osztálya, sőt a négy év alatt egyszer még visszavitték a katonasághoz fél évre, mint előfelvételist. Erre a korszakra feleségét kaptuk meg ofőnek, nehéz ügy volt, mert épp akkor zajlott a köpeny-ellenes akciók sora, így én is majdnem belefutottam egy osztályfőnökibe. De szerencsére ez elmaradt.

A Lovassyt akkoriban is versenyistállónak tartották, de mi nem nagyon vettük észre. Éltük a mindennapokat, úgy emlékszem, nagyon szerettünk oda járni, és még egy fontos dolog – nem csak tanulni mentünk az iskolába, hanem hosszú délutánokat töltöttünk bent mással és egymással. Volt, aki kosarazott, volt, aki focizott, mások „gyúrtak”. Nálam a sport addigra lecsengett, így aztán másként alakultak a délutánjaim. Egy darabig az Önképzőkör oszlopos tagja voltam, ám ez elmaradt – de a mai napig megvan a jó barátság és szellemi közelség akkori rajztanárommal –, és teljesen felszippantott az énekkar. Miért zajlott a mi időnkben versengés azért, hogy valaki bekerülhessen a kórusba? A jó hangulat miatt. És a fiúk esetében emellett a Száz Szuka miatt. (Száz Szukának hívtuk a pécsi lánykórust, akikhez évente ellátogattunk.) Megesett, hogy egyszerre három énekkarban is danolásztam a haverokkal, barátnőkkel – sőt lovassys gimnáziumi tanárokkal is. Ennek persze külön megvolt a pikantériája – próbán és koncerten és buliban kórustársként, a suliban tanárként illett őket kezelni.

Az énekkar mellett az ODK (Országjáró Diákkör) lett a második „nagy szerelem” a suliban. A mi ÓDéKánknak az volt a specialitása, hogy nem jött velünk a túrákra kísérőtanár. Ez hatalmas nagy szabadságot eredményezett, ám ugyanakkora felelősséggel is járt. A felsősök közül mindig volt két túravezetőnk, akik kvázi felelősséget vállaltak a túráért és a túrázókért. Valahogy úgy alakult, hogy idővel én is túravezető lettem (itt valódi képzésre kell gondolni, egy zempléni országos túravezető-képző táborban vettünk rész haverommal, a zenekarunk dobosával), aztán jött a nagy durranás, és az ODK megépítette a TUTAJT, amivel aztán én speciel ötször csorogtam lefele a Tiszán. (Ja, az ODK azóta is élő baráti közösség. No comment.)

A harmadik nagy szerelem a suliban a zenekar volt. Akkoriban minden boldog-boldogtalan diák zenekart alakított, így hát mi is. Természetesen a suliban próbáltunk (az alagsorban, a fizika terem mellett), az épp most távozott ex-igazgató adott nekünk egy rég nem használt NDK-s csöves erősítőt meg mikrofont, mi meg zúztuk a rokkendrollt. Még a bemutatkozó koncertet is a Lovassyban tartottuk egy karácsonyi szünet előtt, aztán nyomtuk a bulit a Lovassy-bálon, ahova a bátyám (szintén volt lovassys) csempészte nekünk az ablakon keresztül a vodkát. (Ja, a zenekar azóta is létezik. No comment.)

Igaztalan lennék, ha nem szólnék a tanárainkról. Szerencsém volt, nagyrészt kiváló pedagógusok okítottak. Sosem felejtem el akkori igazgatónkat és matektanárunkat, Arnhoffer Misit, aki szuper matekosként és igazgatóként a topa alapmatekos osztálymaradékunkat lökdöste el az érettségiig. Osztályfőnökünk a legkétségbeesettebb pillanatokban is kiállt mellettünk (pl. amikor a szalagavatón egyik erősen ittas osztálytársunkat a folyosó piros szekrényeiben rejtettük el), azóta pedig valódi barátunk. Sorolhatnám még a tanárokat, de nem teszem. Unalmas lenne. A többség magas színvonalon oktatott – és szeretett minket. Mindkettő rendkívül fontos volt – tudást kapunk, és amellett figyelmet is. Persze nem mindenkivel volt idilli a kapcsolatunk, többek között a tiltott dohányzásnak köszönhetően.

Az alsó folyosó fiú WC-je negyedikre szépen lassan dohányzó klubbá alakult: két asztallal, székekkel, fogassal, egy pianínóval(!), hamutállal. Ez nem is volt baj, de amikor a hülye F-esek (asszem) teleragasztották szexképekkel a falakat, egyszerűen bezárták az alsó WC-t. Így a felsőbe kényszerültünk, ahol persze aztán az egyik „erkölccsősz” tanár elkapott minket. Igazgatói nem lett belőle, de ki kellett meszelnünk a WC-t. Haverommal tökös gyerekek voltunk, csakúgy, mint a tanár úr: egy péntek délután megejtettük a meszelést, majd az elkészült falon otthagytuk szignónkat, amely még évekig látható volt.

Negyedikre elkanászodott az osztály, mindent kitaláltunk, mindent megcsináltunk. Saját kulcsot készítettünk a földszinti WC ablakán lévő lakathoz, így a késők egyszerűen csak kopogtattak és bemásztak, nem kapták el őket a kapunál. Nagyszünetben a Buhimba jártunk vodkázni, Coca Colás üvegben vittük magunkkal az órára a cigifüstöt és a kávét. Motorral olimpiai karikákat gyártottunk a futópálya salakjára. Indultunk a diákrektor-választáson – és nem nyertünk. És közben tanultunk. Az osztály „kemény magjából” ketten felsővezetők, egy emberke Finnországban tervez a Nokiánál, van olyan, aki évente 25 országot látogat végig egy cég megbízásából, mások milliós magánvállalkozások tulajdonosai, de lett közülünk pszichológus, kamionsofőr, finánc, fociedző, számítógépes guru…

Tényleg sokszor felmerül bennem, hogy mit adott a Lovassy. Bármilyen furcsa: a teljes életet – akkor és most. Az osztálytalálkozónkat mindig több naposra tervezzük, hosszan beszélgetünk, és a dumálásnak mindig ugyanaz a konklúziója: nincs elveszett ember köztünk. Mindenki megtalálta magát, kialakította világát (ki szűkebbet, ki tágabbat). És mindez nagyban köszönhető a Lovassyban eltöltött éveknek, magunknak és a tanárainknak.