Reggel a munkahelyemre jövet Pavarottit hallgatok a rádióban. Jól rímel álmomra: gondozott házak között felszálló halk repülőkre, zöld kertekre, békés emberekre. Igazán nem tudom, mi magyarok, miért is nem éneklünk. Könnyebb lenne a szívünk, mégha terheink kevésbé. A Himnuszt már szinte csak magamban énekelem az iskolai ünnepélyeken. Hiszen alig lehet kiénekelni. Szinte bravúrnak tűnik.

Pedig nem vagyunk bravúros nemzet. Pontosabban, azt sem tudom, hogy kik és mik vagyunk. Nem engedik tudni, hogy állunk valójában. Folyton kell-e sírnom, vagy csak akkor, ha senki se lát. Nekünk mindig hallgatnunk kell? Mindig csak mások énekét hallani szépnek? Hová is tartunk valójában? Mi a nemzet? A tagadás szófaja?

Merjek-e hallgatni, nézni médiát? Szabad-e informálódni ma Magyarországon? Mennyivel lesz jobb a reggelem és az egész napom, ha rádiót hallgatok reggel? Jobb lenne-e, ha kereskedelmi adót hallgatnék? Jobb-e a hülyéknek? Igaz-e, hogy kimerültek a magyar milliárdosok és csak a lányok érdeklik őket? Lesz-e medve az állatkertben? Szerelmesek leszünk-e valaha a Szerelem-szigetbe? Szabad-e fogyasztanom egy fogyasztói társadalomban? Apám úszik-e még velem a Balatonban, vagy a tévét választja? Ki viszi át a szerelmet? Megannyi kérdés? Megannyi elálmodott, elhazudott válasz.

Egyáltalán felébred-e bennünk a varázsló, s nem csak a horkolása riogat állandóan minket?

Várnai L