A tavalyi év egyik legeredetibb alkotása természetesen nem jutott el a veszprémi multiplexbe, de még a helyi DVD-kölcsönzők polcaira sem. Így jobb híján vettem magamnak a bátorságot, és megvásároltam kétezer forintért az egyik hipermarketben. Nem bántam meg.

Hogy a mexikói rendezőgeneráció az amerikai tömegfilmgyártás egyik katalizátora, az már biztosnak látszik Reygadas, Cuarón és Inárritu színre lépése óta. Del Toro pályája két részre oszlik: hispán művészfilmekre és hollywoodi horror-bérmunkákra. Az utóbbiakról a Penge című techno-vámpírfilm második része és a Mimic meg a Hellboy tanúskodik, az előbbiekről viszont semmit sem tudhatunk, mert a magyar forgalmazás nem vette át sem a Cronos-t, sem az Ördöggerincet. A faun labirintusa szerencsés ötvözete az álomgyári dramaturgiának és az európai álomfilmeknek. Közvetett örököse Luis Bunuel vízióinak és közvetlen rokona Victor Erice A méhkas szelleme című spanyol kultfilmjének.

A polgárháború és a Franco-rezsim tradicionális tematika a spanyol filmművészetben, ez a közege a mexikói Del Toro új művének is. Vidéki kúria, kegyetlen katonatisztek, ellenállási mozgalom az erdőben, várandós özvegy anyuka, tündérmeséket olvasgató kislány. Ebben a környezetben teremt magának Ofélia egy olyan álomvilágot, amely egyszerre menekíti ki a sivár valóságból és képezi le az álom nyelvén ugyanazt a kíméletlen környezetet. A névválasztás sem véletlen: Ofélia részben Orfeuszra, az alvilág szerelmes zarándokára rímel, illetve megidézi a cudarul járt öngyilkos Shakespeare-tragikát is.

Láttunk ilyet már eleget, az Alice Csodaországban-féle történet évtizedek óta az egyik legkedveltebb meseséma Hollywoodban. A mexikói rendező azonban megszabadítja hősét az eddigi közhelyrendszertől. A film erénye, hogy a két szálat, a valóság és szürreális álomvilág közegét csak a történet legvégén gombolyítja egybe, addig teljes egészében megszünteti átjárhatóságukat. A kislány transzcendens kirándulása látszólag párhuzamokat mutat a valóságból kilépő mesehősök szokványos expedíciójával, melynek során a gyermeki lélek támogatókra lel odaát a valóság ellen, itt viszont nem mesefilmet látunk, hanem egy okosan megszerkesztett lélektani drámát, amelynek igazi főszereplője maga a Halál. Ez az a hely, a Halál birodalma, ahová Oféliának meg kell érkeznie, hogy legyőzze saját világát, s minden lépte kezdettől fogva ezt az irányt mutatja, míg végül a maga vérének árán sikerül visszatérnie a Király palotájába, ahol az uralkodó nem más, mint a kislány háborúban meghalt édesapja.

Az alkotók mindeközben ügyesen használják az ismerős történetelemeket, Jó és Gonosz örök küzdelmének motívumait. Del Toro munkája annyival több egy hasonló mesénél, amennyivel invenciózusabb a jól megírt forgatókönyv és az ötletes álomtechnika. A megteremtett világ atmoszférája, emberi karakterei és lényei a legjobb gótikus horrorok és szellemfilmek hagyományait követik, megfejelve a mű hangulatát egyfajta jellegzetes mediterrán túlvilági hangulattal. Külön dicséretes, hogy csak a legszükségesebb esetekben használtak digitális trükköket, legtöbbször hagyományos eszközökkel hozták létre a kreatúrákat. Hogy nem emelkedik a Nagy Remekmű színvonalára, az csak a hollywoodi történetvezetési paneleknek és díszletízű tárgyi háttérnek köszönhető.