Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik néhány páratlan alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek vagy kihulltak a kánonból, vagy különféle okokból ritkán jutnak el a nagyközönséghez.

Néha úgy tűnhet, hogy a stockholmi Nobel-bizottság mintha minden évben a világ olvasóinak meghökkentésére pályázna, és szándékosan keresztül akarná húzni számításainkat. Idén sem a szokványosan felröppenő nevek valamelyike nyert, hanem ismét egy hölgy diadalmaskodott. Ami azonban nálunk hangos meglepetés, az Nyugat-Európában már rég nem olyan bámulatba ejtő dolog. Gondoljunk csak például Iris Murdoch esetére, akit már meggyászoltam ebben a rovatban, mert ugye a huszadik század egyik legnagyobb angol írónője még mindig csak egy másfél órás rossz filmből ismerős hazánkban.

Az idei irodalmi Nobel-díjas, Doris Lessing sem járt sokkal jobban, bár az elmúlt évtizedekben a rapszodikus magyar könyvpiac legalább három regényét kiadta. Valószínűleg egyike vagyok ama keveseknek, akik a világháló segítségével élőben kísérték figyelemmel a várva-várt bejelentést. Így aztán sikerült alig fél órával a díj nyilvánosságra hozatala után egy internetes antikvárium virtuális polcáról leemelnem Lessing legelső regényét magyar fordításban, amely még 1972-ben jelent meg idehaza. Három nap múlva kézbesítette részemre a futárszolgálat. Bevallom, szimpatikusak voltak azok a képek, amelyeket közvetlenül a díj odaítélése után az idős írónőről készítettek, aki londoni lakásának lépcsőjén üldögélve fogadta az újságírókat keresetlen háziköntösben, ahogy egy egyszerű angol háziasszony – minthogy nyilván az is: kedves nagymama és kiváló prózaíró egyben. Ennek ellenére mégis kissé elhamarkodottnak tartottam gyors vásárlásomat, és őszintén féltem megismerkedni az évtizedekkel korábban lefordított regényével. Ám ilyen kellemes meglepetésben már jó ideje nem volt részem, Doris Lessing regénye ugyanis – A fű dalol – kétségtelenül briliáns darab.

Mint az tudható, az írónő angol szülők gyermekeként Iránban született, és ifjúkorának egy részét az apartheiddel megvert Dél-Afrikai Köztársaságban töltötte. Női hőseinek sorsdrámái miatt feministának is bélyegezték, ő azonban kezdettől fogva tiltakozott e skatulya ellen. Bár első kötete, A fű dalol, Dél-Afrikában játszódik, és egy nő, nevezetesen Mary a főhőse, kár arra gondolni, hogy a faji és nemi megkülönböztetés a fő témája. A társadalmi háttér és a szociális konfliktusok persze szépen látszanak a háttérben, kellő erővel megjelenítve a feketék elnyomását és a nők másodrendű helyzetét a férfiakkal szemben, Lessing művének azonban semmi köze az ideologikus tézisregényekhez. Sokkal inkább a legkiválóbb angol írónők – Woolf, Murdoch – pszichológiai vonulatát erősíti.

A regény csaknem sima krimiként indul. Gyilkosság történik egy dél-afrikai farmon: egy néger szolga megöl egy fehér asszonyt. A tett oka ismeretlen, a hatóság csak találgat, végül indítékul az anyagi haszonszerzést jelöli meg. Ez persze nem igaz. A szöveg ezután a múltba fordulva elképesztő lélektani precízióval meséli el Mary sorstragédiáját, aki a társadalmi konvencióknak engedelmeskedve összeköti életét egy élhetetlen farmerrel. A regény lényegében kettejük házasságának és egzisztenciális küzdelmeinek története, míg valahol mélyen felsejlik Mary pszichózisa, amely végül a teljes elmeösszeomlásba sodorja. Az asszony persze a kíméletlen társadalmi normák áldozata, de több is annál: a rejtélyes és elviselhetetlen dél-afrikai hőség kínozza, miközben önmaga sötét démonaival viaskodva elkerülhetetlenül beteljesül végzete, amely az egyszerre vonzó és fenyegető néger szolgában ölt testet. Lessing mindamellett, hogy precíz lélekrajzzal ábrázolja hőseit, a regény cselekményét egy tudatállapot misztikus régióiba tolja, s olyan orfikus víziót tartogat olvasóinak, amilyenben csak a legnagyobb katartikus regények részesíthetnek minket.

Valami hasonló rémálomi világ jelenik meg Márai Sándor 1971-es kisregényében, amely csodával határos módon észrevétlenül kizuhant az egyébként gazdag Márai-kánonból. Míg a Füveskönyv lassan afféle napi használatú kiskátévá érik a magyar olvasóközönség kezében, és A gyertyák csonkig égnek émelyítő romantikája elhomályosítja a méltán kedvelt író igazi remekműveit, az Ítélet Canudosban című alkotása még sok Márai-rajongó előtt is teljesen ismeretlen. Én magam is A magyar irodalom történetei című kötetben figyeltem fel arra az állításra, miszerint Márai elfeledett regénye az életmű legszínvonalasabb darabjaihoz tartozik. Miközben csaknem minden kötete folyamatosan új kiadásoknak örvendhet, ez a szöveg hazánkban mindössze egyetlen alkalommal, 2002-ben jelent meg, a Történelmi regények című gyűjteményes kiadványban.

Nosza, vettem hát egy levegőt és beszereztem. Ahogy Lessing esetében, féltem valamelyest, mert Máraival már évek óta nem foglalkoztam. Valaha a kilencvenes években a szerző Naplói komoly útmutatásként szolgáltak, és megalapozták irodalmi-etikai fejlődésemet, de én mindig azokat a könyveit kedveltem inkább, amelynek ő maga volt az anyaga, fikciós történeteivel legtöbbször nehezen azonosultam. Az Ítélet Canudosban viszont újabb örömteli csalódás.

A történet valóságos eseményeken nyugszik. A tizenkilencedik század utolsó éveiben, egész pontosan 1897-ben, egy rejtélyes szekta létesült a brazíliai őserdőben. A tízezrekből álló fanatikus kommunát egy rejtélyes mester, amolyan önjelölt prédikátor vezette. A brazil kormány nem nézte tétlenül a köztársaság vadhajtását, s veszélyt látva bennük lemészárolta őket. Márai regénye egy öreg könyvtáros fiktív visszaemlékezése, aki az utolsó canudosi napok kívülálló szemtanúja volt. Természetesen itt sem a politikai valóság a lényeges, hanem Márai világszemlélete, akit elsősorban a civilizációból való szélsőséges kivonulás izgat. A könyv voltaképpeni hőse azonban itt is egy asszony, aki sárosan, mocskosan és lesoványodva tér vissza Canudos véres pampáiról, hogy azután hosszú beszélgetésben számoljon be arról, mi is Canudos igazi titka. Bár a regény második felében feltűnnek azok a rezignációs elemek, amelyek majdnem mindegyik Márai-regény kulminációs pontján rendszeresen borzolják az olvasó esztétikai tűréshatárát, de szerencsére mindez még éppen az élvezhetőség gyepűjén belül marad, így a nagy szerző egy igazán sokatmondó és filozofikus regénnyel ajándékozza meg közönségét.

Novics János