A Deep Purple 2007-ben – kérem, ez nem utópia, ez valóság! Ha nem számítjuk a ’76 és ’84 közötti periódust, amikor a zenekar nem létezett, bizony, jövőre lesz negyven éve, hogy úton vannak. Az utóbbi tíz esztendőben szó szerint: szinte szünet nélkül járják a világot, és adják a koncerteket. Ha jól utánagondolok, talán csak a Rolling Stones prosperál hosszabb ideje, mint ők.

Azért ez nem semmi ennyi idős korban! Öt hatvan körüli pali kőkeményen tolja hard rockot. Azt a hard rockot, amely oly sok zenekart ihletett meg az évtizedek során, amelyből annyi ma is elismert zenész merít, amelyre most is beindul a közönség – tizenévesek és ötvenesek egyaránt. Talán csak a Beatlesnek volt nagyobb hatása a rockműfajra. Igaz, a Purple nem forgatta fel a társadalmat, „csak” muzsikáját adta a világnak. Bár elszomorított, hogy a kezdetén csak félig telt meg az aréna, később azért még jöttek, ám így sem lett teltház.

Sokszor köszönthettük őket az utóbbi időben hazánkban: tavaly például tavaly kétszer is itt voltak, igaz, egyik alkalommal inkognitóban, az Operaházban játszottak egy rövid haknit. Nem zavartatták magukat a foghíjas lelátóktól, energikusan, lelkesen nyomták a programot, amelyet ki tudja már hányszor játszottak el az utóbbi két évben, amióta tart ez a turné.

Jól megszólaltak a dalok, legyen az a Pictures Of Home vagy az Into The Fire a klasszikusok közül, de a legutóbbi lemez, a Rapture Of The Deep dalai is megdörrentek. Bár Ian Gillan valahogy nem volt formában, sokszor elnevette a dalokat, és nem egy esetben problémát okoztak neki a magasabb hangok – de így is elvitte a bulit a hátán, hatalmas egyéniségének köszönhetően.

A Deep Purple jókedvű társaság. Steve Morse arcáról nem hervadt le a mosoly, úgy nyomta káprázatos szólóit. Roger Glover végigugrálta a majd két órát – Gillannel együtt. Don Airey – több mint öt esztendeje Jon Lord helyén – mosolyogva tekintgetett ki billentyűs-parkja mögül. Végre megállapodott a rengeteg vándorlás után – könnyebb felsorolni, kivel nem játszott pályafutása során. Egyébként is felszabadultabbak, többet mozognak a színpadon, mióta nincs Ritchie Blackmore. Ő ugyanis vindikálta magának színpad bal oldalát, oda zenésztársai nem mehettek. Újdonságot, meglepetést nem igen hallottunk, talán csak a The Battle Rages On volt ilyen, az utolsó lemez címadó dala, amelyben Blackmore gitározott.

Bár kicsit rutinízű fellépést láttunk, tisztességes bulit nyomtak a hard rock nagypapik. Sok fikázó hangot hallottam, hogy már nem a régiek. Ez így van, a nagy korszakuk óta harmincöt év eltelt. Idősek lettek, higgadtabban, letisztultabban játszottak. Nem akarnak ők már senkinek megfelelni, bizonyítottak eleget. Ha valakinek nem tetszenek, menjen haza, rakja fel azt az albumukat, amelyen a Rushmore-hegy elnökfejeinek mintájára az ő sziklaarcaik láthatók.