Meghatározó kézilabdás élmény volt számomra az 1986-os férfi világbajnoki döntő, és az azokból megmaradt emlékképek. Az egyik ilyen jellegzetes momentum, hogy milyen fiatal a szövetségi kapitány. Amellett, hogy ennek kifejezetten örültem, gyakran fölmerült bennem a kérdés: Hogyan is volt ez lehetséges? A választ magától az érintettől – az MKB Veszprém vezetőedzőjétől –, Mocsai Lajostól kaptam meg, akivel a múlt mellett a jelen és a jövő veszprémi kézilabdájáról is beszélgettünk.

Index: – Mikor alakult ki Önben, hogy egyértelműen az edzői pálya felé fordul?

Mocsai Lajos: – Már 1978-ban a Testnevelési Egyetemen – edzőként – bennmaradtam tanítani, de mellette még profi játékosként – a Vasasban és a Spartacusban – is szerepeltem. 1982-ben történt meg az, hogy választanom kellett a saját játékos-pályafutásom folytatása, vagy a Vasas – 13-szoros magyar bajnok – edzői posztja között. Elkövetkezett 28–29 évesen az a lehetőség, hogy egy világverő csapatot vehettem át, amely sorra nyerte előtte a BEK-et, ráadásul nálam jelentősen idősebb játékosok – Sterbinszky Amália, Csíkné Horváth Klára, Vadászné stb. – voltak a csapatban. Akkor, nagyon erőteljes fiatalítás után – hiszen sorra mentek el szülni a kitűnő játékosok – sikerült a BEK-et megnyerni 1982-ben.

Mellette a TF-en (az akkori Testnevelési Főiskolán) sportkutatással és a sporttudomány területén a kézilabdázással foglalkoztam, valamint a hozzá tartozó elméleti és módszertani dolgaimat építettem fel. Ekkor köteleztem el véglegesen magam az edzői pálya mellett, hiszen ezt megelőzően az NBI/B-ben a TF férfi és női csapatát is évekig edzettem, például Tóth Lacit – aki sajnos már nincs köztünk – vagy Kádár Zolit – későbbi magyar bajnokokat.

Ez a döntés megszületett, a Vasas után 1983-ban férfi vonalra kerültem, a Budapesti Honvéd edzője lettem, majd ’85-től ’89-ig öt éven keresztül a válogatott szövetségi kapitánya voltam. Ahogy említetted, a legfiatalabb edző vagyok a mai napig is, aki világbajnoki döntőt játszott a férfi mezőnyben, és emellett a Vasassal és a Honvéddal elért bajnokságok, kupagyőzelmek miatt 33 évesen megkaptam a mesteredzői címet. Erre az ember különösen büszke, hiszen ez a cím adományozható, ezt ki kell érdemelni, nem úgy van, hogy valaki automatikusan megkapja.

Index: – Ez a mai napig elismerésre méltó. Volt-e valamilyen edzői példaképe annak idején, akinek a stílusát követendőnek, tudását elérendőnek tartotta?

ML: – Ez nagyon érdekes kérdés. Az alaphelyzet az volt, hogy a TF-en ugye naponta kézilabdát oktattunk, és az ember tudja jól, hogy tanítva lehet a legtöbbet tanulni. Az ottani tanár kollégáimmal – Kovács Lászlóval, Fekete Bélával stb. – erős szakmai közösséget alkottunk, hiszen egy nap eltéréssel nyert a Honvéd férfi csapata (Kovács Lászlóval) és a Vasas női csapata BEK-et. A világon amúgy máig egyedülálló, hogy 24 órán belül egyazon nemzet mindkét vonalbeli klubcsapata megszerezze a legrangosabb európai kupát.

Ez a műhely volt az, ahol a szakmai tudást, a közös elképzeléseinket megosztottuk, nagyon fölvilágosult módon együttműködtünk, együtt dolgoztuk fel azon szakmai problémákat, amelyek akkor mindannyiunkat a legjobban érintettek: pl. az atlétikus fölkészítés – amivel megelőztük az egész világot –, az erőfejlesztés, a taktikai továbblépés stb. Ennek a team-nek köszönhető az, hogy önálló egyéniségként, de respektálva a másikat, egymásra a legnagyobb hatást tettük.

Index: – Ez a műhelymunka – ami folyamatosan komoly szellemi teljesítményre ösztökéli azokat, akik részt vesznek benne – mennyire megvalósítható napjainkban a Testnevelési Egyetemen az edzőképzésben?

ML: Egyre nehezebb, hiszen a beiskolázási rendszer egészen megváltozott. Elsősorban a levelező hallgatókat tudjuk külön csoportokba összerakni, ahol komoly műhelymunka realizálható. A magyar oktatásügy teljes átalakulásban van, régen csak olyanok tudtak bekerülni, akik mind játékosként, mind edzőként már komoly eredményt értek el. Ma ez egy kicsit fölhígult, de megpróbáljuk ezt összetartani.

Emlékezhetünk rá, hogy az elmúlt években sok kritika érte úgy általában az edzőképzést – elsősorban anyagi, illetve a létesítményi okok miatt –, ami talán csak egyedüliként a kézilabdára nem terjedt ki. Komolyan dolgozunk, Kovács László kollégám nyugdíjasként is támogatja a munkánkat, megpróbálunk a világ élvonalával lépést tartani.

Index: – Tíz évvel ezelőtt a játékrendszerekben nagyon jól le lehetett követni az egyes iskolákat (délszláv, északi, koreai, orosz, magyar, német stb.). Mindig is érdekelt, hogy ez az adott népek attitűdjéből fakad-e, vagy az ottani edzők munkája tükröződik a stíluson? Lehet(ett)-e magyar edzői iskoláról beszélni?

ML: – Azt gondolom, a magyar kézilabda-iskola a küzdőképességre épül, és meghatározza a magyar emberek kreativitására, a magyarok alapvető attitűdje, hozzáállása magához a játékhoz. A kézilabda sportág a testméretek (magasság, testsúly stb.) tekintetében viszonylag optimális a magyar populáció számára. Ebből fakadóan közel áll hozzánk egyrészről a magyarok fizikális alkata miatt, másodszor – ami nagyon lényeges – a mentalitás miatt (ahogy a taktikai érzék, a játékosság, a virtuozitás vagy a játék közbeni döntéseknél a magas szabadságfok jelen van). Harmadszor pedig a magyar népre – a történelem során is – jellemző kitartás, dinamikus küzdőképesség, a teljesítményre képes tudás harcos mivolta miatt. Mindez nagyon fontos számunkra.

Ezt követte, hogy erre alapozva ki milyen stílust épít föl, na itt van az edzőknek óriási jelentőségük. A magyar iskola sajátos kézilabda, a második szándékú, hosszabb lefolyású játékban a taktikus gondolkodás megteremtője, a magyar technikai perfektség egyben magas atlétikai szintre épít. Úgy vélem, a már emlegetett szakmai műhely a TF-en – ez nemcsak a tanári gárdát, de a ma már aktív és sikeres edzőként elismert, szerencsére nagy létszámú hallgatói közösséget is takarja – nagyon sokat tett ezért Magyarországon. Nyilvánvalóan itt vannak az idegrendszeri sajátosságok, az izomrost-típusok és a hasonló élettani szempontok is (pl. egy koreai a cselező-képesség, a mozdulat-gyorsaságból adódóan egészen más kézilabdát játszik, mint egy magyar játékos). Azt hiszem, a sikert hozó végeredmény ennek mixeléséből alakulhat ki. Tehát az edző koncepciója és a rendelkezésre álló emberállomány genetikai kincse egyszerre határozza meg ennek a lehetőségeit.

Index: – Hogyan tud alkalmazkodni az edző és az edzőképzés a globalizáció folytán megjelenő változásokhoz? Hiszen már nemcsak klubcsapatoknál, de válogatottaknál is más-más nemzetiségek, más-más iskolák, egészen különböző előképzettségek vannak jelen egyszerre. Elég akár a mostani Veszprémet megnézni, hogy mennyire különböző stílusok keverednek – a délszláv, az orosz, vagy ugye Charlie révén a kubai vonal a magyar sajátosságok mellett –, ez eléggé nagy kihívás a mindenkori edzőnek.

ML: – Ez a két kérdés alaposan összefügg. Folytatva az előző gondolatmenetet: a magyar adottságokon és lehetőségeken túlmenően a másik nagyon fontos dolog, hogy egy edző – és egy műhely – a világ kézilabdázásának tendenciáit is kutassa. Melyek azok, amelyek azt uralják, és melyek a lehetséges – jövőbeni – variációk. Ez nagyon szép része az edzői munkának. Többször volt úttörő ebben (is) a magyar kézilabdázás. Például kevesen tudják, hogy a hatos-zóna védekezést – amit a svédek később férfi világbajnoki szintre fejlesztettek – a magyar válogatott alkalmazta először a szöuli olimpián 1988-ban. Előtte elsősorban 3-2-1-et védekezett a magyar – de például a délszláv – iskola is, ’86-ban is ezzel lettünk vébé-döntősök, mégis átalakítottuk – ha úgy tetszik kitaláltuk – a modern kihívásoknak megfelelően.

Nagyon nehéz iskola és tanulság az, hogy egy edzőnek össze kell gyúrni a különböző stílusokat. Mindig meg kell vitatnunk azt, hogy melyek azok a tendenciák, amelyek előre viszik a kézilabdát. Ma már nyilvánvaló, hogy a játékrendszerek és a játékmódszerek megváltoztatásában már nem nemzetekben kell gondolkozni.

„Egy nagy” kézilabda alakult ki az elmúlt években, és halk forradalom zajlott le a játékban. A játék sebessége, a cselezések technikája, a játékosok atlétikus teherbírása megduplázódott. A 60–70 támadás helyett már gyakori a 120–130 is, egészen más a ritmus, a specialista játékosok egyre jobban kiszorulnak, perifériára kerülnek. A játékidő tekintetében az univerzális játékosok kiképzése a legfontosabb, akik a legnagyobb sebességgel és a legkeményebb nyomás alatt tudnak a legjobban teljesíteni. Mondhatjuk, hogy ennek a nehézségeit tapasztaljuk most Veszprémben is. A játékrendszerek, a játékmódszerek, a felkészítési rendszerek és az elméleti módszerek egy olyan szintézisét látom a mostani edzőképzésben és a kézilabda munkában is, ahol különböző iskolák csupán arányaiban jelennek meg a világ kézilabdázásában, de már nem dominálnak úgy, mint 10, 20, 30 éve.

Index: – Korábban nagyon jól lehetett látni, hogy egy-egy edző mennyire át tudta vinni egyéni stílusát az adott csapatra. Napjainkban sokkal inkább arra vannak rákényszerülve a trénerek, hogy ne csak a nemzetközi stratégiai trendeket kövessék, hanem a rendelkezésre álló játékosállományhoz is nekik kell alkalmazkodniuk, ami az edző csapaton belüli szerepének megváltozását is jelenti.

ML: – Ez az időszak a türelem és a munka feltételrendszerének összessége. Azoknak az edzőknek, akik a globalizált világból összesereglett játékosokkal dolgoznak, rendkívül fontos az, hogy rövid időn belül tudjanak dolgozni a játékosok lehető legcéltudatosabban egy irányba történő fejlesztésén. A képességeiket a lehető leggyorsabban kell a csúcsra építeniük, képezniük ahhoz, hogy az eredményesség viszonylag hamar érzékelhető legyen. (Mindezt természetesen úgy, hogy még a csapatépítés szempontjait is figyelembe kell venni.) Ezért az edzői munka valóban – még jobban – kiszolgáltatott annak a játékos garnitúrának – és annak minőségének –, amely korábban két-három éves építkező munka alapján az edző profilját vette föl.

Ez a kettő természetesen párhuzamosan megy. Tehát az edzői karakter, az edzői kéznyom azonnal megjelenik egy csapaton, bár a játékidő alatt nem tud mindent kézben tartani. A csapat megismerése, az edzői filozófia átadása, a ráhatások gyakorlása hosszabb folyamat, ugyanakkor a játékosok mindezt (a „kéznyomot”, a filozófiát) – ha csak részben is – rögtön beépítik a saját egyéni játékukba. Az edzőnek a tehetséggondozás helyett – ami a horizontális, széleskörű egyéni képzést jelentené – az az elsődleges feladata, hogy a gyors eredmény érdekében a legértékesebb tulajdonságok mentén állítsa össze a csapatot. Ez nem mindig jó sem a klubnak, sem pedig a játékosnak.

Index: – A középtávú magasabb rendű célokat bizony gyakran felülírja a rövid távú eredménykényszer…

ML: – Magyarországon ez borzasztó furcsa dolog. Van egy célfilozófiája egy klubnak – ezt éljük át a napokban is – és anélkül, hogy ez a célfilozófia változott volna (például a Veszprém kapcsán), egész más lesz a hozzáállás. Öncélúvá válnak a folyamatok, és mást beszélünk most, mint három hónappal ezelőtt, és mást gondolnak az emberek. A kommunikációban nekünk a vezetőkkel együtt nagyon konzekvensnek kell lennünk. Egyértelmű, hogy ebben az évben Veszprémben csapatot kell építeni, hiszen négy – tavaly Sesum a sérülés miatt rövid ideig játszott – új játékos került a csapatba. Ez elsősorban nem kizárólag a fiatalság miatt van, hanem amiatt is, hogy ezeknek a játékosoknak – akik egy BL-mérkőzésen kezdtek itt a Veszprémben – 100-200-300 szoros, olimpiákat, világversenyeket megjárt játékosokkal kellett felvenni a harcot. Ezt az érési folyamatot sajnos nem lehet gyorsítani.

folyt. köv.