Tizenhét évvel ezelőtt voltam legutóbb a Dimitrovban HBB koncerten, akkor még a színpad előtt két sorban ugrálva, farmerdzsekiben, hosszú hajjal énekeltük végig a bulit. Szerda este sportosan elegáns kardigánban a 11. sorban ülve, magamban dúdoltam a szövegeket, és maximum bokából követtem az ütemet. A koncert élvezeti szintje nem csökkent, csak az élvezés módja alakult át, éppen úgy, mint a Hobo Blues Band!

Ifjú suhancként mérhetetlen energiám levezetése, az életkorból fakadó feszültség (akkor ugye még nem ismertem a stressz fogalmát) kitombolása volt a legfontosabb. Persze azért vettem Hobó akkori kiszólásait, és Tátrai Tibi szólóinál is tátva maradt a szám, de amióta megcsappant a ráznivaló hajkoronám, sokkal jobban figyelek magára a ZENÉ-re.

E rövid kis pre-kondicionálás után rátérhetünk az évtizedek óta egyik legnépszerűbb magyar zenekar legutóbbi veszprémi fellépésére a VMK-ban/Dimitrovban – ki-ki ossza be magának. Mindig nehéz egy rajongónak a kedvenc bandájában lezajló tagcseréket megszokni, elfogadni, elviselni, így nem csoda, ha némi – gyakran évekig tartó – fenntartással kezelik a „hívek” az új fiúkat. Az új felállást egy mindszentkállai bulin láttam először, tudásuk meggyőző volt, bár zavart – Hobóhoz viszonyított – fiatalságuk, mégis éreztem, hogy nagyon jól egyben van így a társaság.

Most már bizonyos: a vérfrissítés nemcsak a bandának, a régi szerzeményeknek, de magának Hobónak is jót tett, gyakorlatilag ő fiatalodott a többiekhez. Ehhez persze kellett, hogy a zenésztársak ne csak elfogadják irodalmi „kicsapongásait”, de még támogassák is ebben. Elsősorban Nagy Szabolcs billentyűs játéka jelenti az üde színfoltot, de Fehér Géza gitárszólamai is átértelmezték a klasszikus számokat. Mindketten bátran nyúltak a modern hangzásvilág eszközeivel az évtizedes anyagokhoz, és ehhez alázatos támogatást ad Gyenge Lajos a dobok mögül, és Hárs Viktor basszusgitáron. Az együttes közösségi erejét pontosan ez az egymás iránti kölcsönös alázat adja, ahogy folyamatosan támogatják egymást a zenészek, persze azért Hobó koordinációs irányítására azért még szükség van.

Már csak azért is, mert a folyamatos – általában pontosan a kitűnő hangulatból fakadó – változtatások minduntalan jótékony improvizációkra „kényszerítik” a társulatot, amiből csak profitálhat a közönség. A jó háromnegyed-ház ismét nagyszerű alany volt Hobó közvetlen kommunikációjához, a szokásos középiskolai vegyiparis élmények mellett még a korfui közös nyaralást is sikerült megtárgyalni, sőt még közönségtáncoltatásra is futotta! Nemcsak a közönség összetételéről, de az aktuális hazai közhangulatról is képet ad, hogy melyik szám(ok) után van nagyobb ováció, pl. Hey Joe! a népszerűbb, vagy a Hajtók dala? 2007 végén Veszprémben a „Teérted hajtok, hogy mindened meglegyen” legyűrte a „Pénzemet hagyja, csak a szívemet adja – vissza” rigmust. Talán nem véletlen…

Az új dalok – a nemrégiben megjelent Senkifalva lemezről – a tradicionális blues lendületes alapjaira helyezkednek, a fentebb vázolt fiatalos stílus (különösen Szabolcs szerzeményeinél és Géza szólóinál) azonban igazán pezsgővé teszi a hanganyagot. Hobó súlyos mondanivalóval bíró szövegei ugyan visszafogják a lovakat, de a könnyed – és éppen ezért hatásos – refrének ismét megmozdítják a hallgatóságot. (Itt külön meg kell említenem, hogy a hangtechnikusok közel tökéletes beállításokat alkottak, bár a fénytechnika lomhasága néha a zenészeket is kizökkentette.)

Hobóban még mindig rengeteg van, szövegíróként és előadóként egyaránt. Nem véletlen, hogy a legrégibb rajongóknak is tudott – egy igazi meglepetéssel – újat mutatni a koncerten és a lemezen egyaránt. Az asszony szerint továbbra is jó pasi, hiába a szemüveg, és hiába jár a hatvanharmadik évében. Igen, a 63-ban.