Fontos karácsony ez az életünkben, főleg Marci fiaméban, hiszen az első számára - legalábbis az első olyan, amit viszonylag már felfog, hiszen tavaly még leginkább azzal volt elfoglalva, hogy feküdt naphosszat, és a karjaival csápolt, mint egy felfordult cserebogár. De ez így normális, mikor az ember két és fél hónapos...

Idén egyébként jól indultak a karácsonyi előkészületek: voltak ajándékok időben, meg a nagybevásárlást is lezavartuk 22-én - laza háromórányi teszkózás ugyan kikezdte kissé az idegrendszeremet, de lehetett volna rosszabb is. A karácsonyfát meg már csütörtök reggel megvettem: jó nagyot, hogy észrevegye a gyerek a szobában, meg megtapasztalja rendesen, mi az ünnep. Ezzel kapcsolatban megvolt az első sikerélményem is, ugyanis passzív-agresszív technikával 20%-ot lealkudtam az árból (addig nézegettem a fákat, míg egyszercsak a bácsi azt mondta, engedményeket is tenne, ha megvenném a bazinagyot). Szinte egy arab kereskedő veszett el bennem...

Aztán jött a 24-e. Marcit lepasszoltuk az egyik nagyinak, mi meg nekiláttunk a dömpingszerű készülődésnek. Némi fennakadást jelentett, hogy súrlódásba kerültünk egy német fennhatóságú Hijundájjal (asszem), minek kapcsán háromnegyed órát fagyoskodtam egy parkolóban, és ismeretlen nyelvű űrlapok kitöltögetésével szórakozhattam. Mindegy, gondoltuk, ennél már csak jobb lehet. Az estig tervezett feladatok persze túlzottan soknak bizonyultak, de szinte időre sikerült a legfontosabbakat (fadíszítés, főzés, takarítás, tisztálkodás, hintarénszarvas-szerelés) elintézni, jöhetett a család.

Idén is turbó-karácsonyt tartottunk nagyikkal meg dédikével, hogy senki ne maradjon egyedül karácsonyeste, meg hogy megtapasztalja a gyerek, mi az ünnep. Marcinak az egész felhajtásból a karácsonyfaégők estek le, azokkal boldogan babrált néhány percet, de alapvetően elég felháborítónak találta, hogy a megkérdezése nélkül alakítottuk át a szobáját, és betelepítettünk egy kisebb erdőt is... Vacsoránál már alig bírta tartani magát, de azért hősiesen kivárta a nyolc órát, mielőtt álomba zuhant volna. A többiek tovább bírták.

Másnap rádöbbentem, hogy fiam Jancsi, a mesehős inkarnációja, vagy valami fura genetikai lenyomatot örökölt. Ez akkor derült ki, amikor elkezdett sütiket lopni, majd üdvözült mosollyal arcán körbejárt a lakásban, és mindenfelé morzsanyomokat hagyott maga után (nyilván, hogy visszataláljon a sütistálhoz). Mivel madarunk nincs, én próbáltam kisseprűvel és kislapáttal felcsipegetni a mellékterméket több-kevesebb sikerrel.

Ma reggelre tovább bontakozott a mese, mert éjszaka egy edénnyi csokimázmaradék úgy döntött, hogy öngyilkosságot követ el a spájzban (hogy hogyan és mikor történt mindez, az rejtély), és egyenletesen felkente tartalmát a spájzajtóra. Marci boldogan fedezte fel hajnalban a frissen beújított ehető vagy legalábbis nyalogatható spájzajtót, és nekiállt nassolni, mint mesebeli alteregója a mézeskalács házikóból. Most kicsit félünk, mert a következő lépés az lehet, hogy valakit megsüt, ami azért már tényleg durva lenne.

Szóval mozgalmasan telik a karácsony, rohangálunk rokontól rokonig, lassan sütimérgezést kapunk, és fejlődnek az ajándékbontó izmaink... Ilyenkor el is gondolkozik az ember, hogy családmérettől függően lehetne többnapos is az ünnep - a vallásos rokonság fel is világosított, hogy a liturgia szerint nyolc nap a karácsony! De a lényegre visszatérve, három napban is minden olyan, amilyennek lennie kell, pont így bírok elképzelni egy klassz családi karácsonyt: rengeteg balhéval és futkosással, de azért valami folyamatos jóérzéssel a háttérben, hogy itt vagyunk, és együtt vagyunk képtelenek normálisan ünnepelni...