„Az állatkert báját a tájképi értéke adja, tehát ha ezt nem őrizzük meg, nem teszünk azért, hogy az erdős környezet ne vesszen ki, akkor nagyot hibázunk. Éppen ezért nem lehet az állatkertet állatokkal telezsúfolni.” – mondta lapunknak Sigmond István, a Veszprémi Állatkert volt igazgatója, amikor másfél évtizedes állatkerti munkájáról beszélgettünk.

Index: – Hány éven keresztül vezette az állatkertet?

Sigmond István: – 16 év és hét hónapig.

Index: – Melyik év volt rendkívül nehéz a másfél évtized alatt?

SI: – A kilencvenes években minden páratlan év nehéz volt, valahogy úgy jött ki, hogy az önkormányzati támogatás a páratlan években kevesebb volt, mint a páros esztendőkben. Ezek közül a ’95-ös volt módfelett keserves év, akkor a ’94-es 27 milliós önkormányzati támogatáshoz képest talán 11 milliót kaptunk, és hát akkor kb. 20–25%-os inflációval sprintelt a gazdaság. Akkor a szezonban többször is emelni kellett a belépőjegyárakat. Az év végén aztán az önkormányzat még kisegítette az állatkertet, de így is feleannyiból kellett megélnünk, mint ’94-ben. Ez az esztendő volt a szakítópróba, akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy az önkormányzatra – mint tartós támogatóra – a hagyományos fenntartói formában nem számíthatunk. A városi költségvetésen belül az intézmények között nagyon kemény pozícióharc folyik, és a dologi kiadások, a bérköltségek és a fejlesztési költségek nem átjárhatók – hiszen ha egy intézmény kevesebből is fent tudja magát tartani, egyből elveszik tőle a támogatás különbözetét, azaz ez a támogatási rendszer az ésszerű gazdálkodással homlokegyenest ellentétes.

Index: – Ekkor jött a kht. elképzelése?

SI: – Tulajdonképpen ekkor kezdtünk el azon gondolkodni, hogy milyen más működési forma lehetséges, és a közhasznú társaság tűnt követhetőnek. Ez be is igazolódott, de nem zökkenőmentesen. 2001-ben alapítottuk meg a kht.-t, ám a 2001-es év ismét borzasztó kemény volt, mert az átalakulás minden költségét levonta az önkormányzat a kht. támogatásából, így 6–7 millió forint maradt a gazdálkodásra. Ebből az következett, hogy fel kellett élni a pénzbeli apportot, és az év végén az önkormányzattól csupán akkora összeget kaptunk, hogy nem kellett csődöt jelenteni. Gyakorlatilag 2003-tól számolhatunk konszolidált és normális gazdálkodási lehetőségekről.

Index: – És melyik volt az az év, amire szívesen emlékszik vissza?

SI: – A 2003, 2004, 2005-ös évben fellendült a látogatottságunk, ezek szép, de nehéz esztendők voltak. Szívesen gondolok vissza 1991-re, amikor az elefántot elhoztuk Eszékről, szívesen emlékszem a 1998-as évre, amikor 13 millió forint pályázati pénzt nyertünk – akkor tudtuk az elefánt- és a farkaskifutót megépíteni, tehát gyakorlatilag ’98-ban tudtunk először felmutatni olyan fejlesztést, ami a mostani szemléletet már tükrözte.

Index: – Mióta nem veszteséges az állatkert, és mi volt a választóvíz?

SI: – Mint említettem, az állatkert 2003 óta tud kiegyensúlyozottan gazdálkodni. 2001-ben – ami még a Bokros-csomag événél is rosszabb volt – minden elkeseredettségünk és depressziónk ellenére gyártottuk a pályázatokat, amelyek apránként, szépen bejöttek. Ezek kézzelfogható fejlesztésekben testesültek meg – egymás után felépült a medvekifutó, a tanösvény, a híd, a madármentő központ –, tehát nyilvánvalóvá vált, hogy viszonylag kevés pénzből is lehet látványos dolgokat produkálni. Ez a látogatókat is megérintette, kezdett a közönség gyarapodni, és az élénkülő vendégforgalom magában is bevételi többlethez juttatta az állatkertet. Gyakorlatilag 2006 volt talán az első olyan év, amikor azt éreztem, hogy nem egyfajta hiánygazdálkodásban, hadikommunizmusban kell görcsölni, hanem lehet bizonyos minőségi fejlesztésekre koncentrálni.

Index: – Mi volt a koncepció, amit az állatkert fejlesztésénél szem előtt tartott?

SI: – Az nyilvánvaló volt ’91-ben is, hogy az akkori állattartási feltételek nem tarthatók fenn hosszú távon – a ketreces tartás az állatnak, nekünk és a látogatóknak is szenvedés volt. Ráadásul valódi gyötrelmet okozott, amikor ezért súlyos, hellyel-közzel durva kritikákat kaptunk, mintha mi ezt jónak tartanánk. Az összes régi, korszerűtlen, csúnya, gusztustalan bemutatót egy hosszú folyamat során – 2001-től – meg tudtunk szüntetni. Az volt az elsődleges szempont, hogy amink megvan, és a közönség szeret, olyan körülmények között helyezzük el és mutassuk be, ami az állatnak és a látogatónak is megfelel. A csimpánzok kivételével többé-kevésbé ennek a folyamatnak a végére értünk – és addig új fajban nem lehet gondolkodni, amíg ezt rendbe nem tesszük, be nem fejezzük.

Index: – Erre megvoltak a látogatók részéről a pozitív visszajelzések?

SI: – Egyértelműen, s talán mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, amikor a medvekifutó önrészére egyfajta adománygyűjtő kampányt hirdettünk. Több százezer forint jött össze, és ezeknek a döntő többsége 500 és 3000 forint közötti adomány volt. Ez annyit jelentett, hogy a támogatók nagy része nem a nagypénzű emberek kategóriájába tartozott, ugyanolyan csórók voltak, mint mi magunk, az állatkert, tehát a szegény a szegényen tudott és akart segíteni.

Index: – A látogatók száma hogyan alakult a 16 év során?

SI: – 2001-ben volt a mélypont, akkor 167 000 vendég érkezett hozzánk – azóta folyamatosan emelkedik a létszám: 2006-ban 237 000-an voltak kíváncsiak az állatkertre, a 2007-es statisztikát nem tudom, de 238 000, 240 000 közötti szám várható. Az előző évtizedben ’94-ben 235 000 látogató volt a csúcs, ezt már sikerült túlszárnyalnunk. Tehát visszaigazolódik: ha szebbet, jobbat tudunk mutatni, akkor a látogató ezt szívesebben nézi, annak ellenére, hogy a belépőjegyárak folyamatosan emelkednek, mert az infláció ebbe a gazdasági kényszerbe szorít minket.

Index: – Sok állatkertet látott az elmúlt 16 évben – itthon és külföldön is –, miben lehet más a veszprémi, mint a többi?

SI: – Ami a veszprémit alapvetően megkülönbözteti a többi hazai állatkerttől, az a természeti adottsága, amely széppé teszi, ugyanakkor ezek a terepadottságok adják a fejlesztések nehézségeit is. Azt rövid idő alatt be kellett látni, hogy hegyi kérődzőket nem lehet tartani – zergét, ibexet (hegyi kőszáli kecskét) –, ugyanis ezek az állatok 5–10 év alatt olyan mértékben teszik tönkre a területüket, hogy rá sem lehet ismerni. Tehát azt a kezdeti álmot, amivel odamentem, hogy ezt az állatkertet az Isten is a hegyi kérődzők tartására teremtette, azonnal fel kellett adnom. Az állatkert báját a tájképi értéke adja, tehát ha ezt nem őrizzük meg, nem teszünk azért, hogy az erdős környezet ne vesszen ki, akkor nagyot hibázunk. Éppen ezért nem lehet az állatkertet állatokkal telezsúfolni. A veszprémi zoo történetében megvolt az az időszak, amikor láthatóan az volt a törekvés, hogy egyre több zoológiai kuriózumot hozzanak ide – ennek az lett a következménye, hogy a kilencvenes évek elejére rengeteg állat ócska ketrecekben sínylődött. Ezektől sikerült megszabadulnunk, s ezzel megteremtettük a belső átrendeződés helyét és szisztémáját is – a nagymacskák új kifutójának területét 15 éve a tigriseknek, oroszlánoknak, pumáknak tartogattuk, és kitartottunk emellett még akkor is, amikor adódott volna könnyebb, esetleg pillanatnyilag látványosabb megoldás.

Index: – Van olyan terv vagy álom, amit szeretett volna megvalósítani, de nem sikerült?

SI: – A csimpánzház, de nagyon bízom abban, hogy az utánam következőknek sikerülni fog.

Index: – Ön szerint ehhez a hatalmas beruházáshoz meg lehet teremteni a pénzügyi fedezetet?

SI: – A beruházás nem csekély, de hogy hatalmas lenne, azt nem mondanám. Mindez elhatározás kérdése, és nem feltétlenül csak az állatkerté, hanem az önkormányzaté is. Ha a tulajdonos elismeri, hogy a veszprémi állatkert a legjobb hagyományait őrzi akkor, amikor csimpánzokat tart és mutat be, és elfogadja azt, hogy olyan életközösséget kell kialakítani az állatoknak, ami hasonlítható a természetben tapasztalható csoportlétszámhoz, korösszetételhez, szociális struktúrához, akkor be kell látnia, hogy ehhez bizonyos méretű –rendeletben szabályozott – terek szükségesek. Így tehát nem hatalmas beruházásról, hanem minimumról kell beszélnünk, aminek betartása nélkül nem szabad hozzákezdeni a fejlesztéshez. Lehet azzal nyerni valamit, ha kisebb léptékekben gondolkozunk? Nem lehet, mert a nemzetközi szakma nem fogja támogatni. Az Európai Állatkertek Szövetsége nagyon jól körülhatárolt és definiált szakmai és erkölcsi normatíva mentén működik, és azt az állatkertet, amely a szabályokat nem tartja be, a szakma kirekeszti magából.

Index: – A fenntartókkal való kapcsolat hogyan alakult a másfél évtized alatt?

SI: – Úgy gondolom, az a körülmény, hogy 16 és fél évig eltűrték, elfogadták azt, amit csináltam, egyben válasz is erre a kérdésre, még akkor is, ha voltak pillanatok – főként a közhasznú társasággá alakulásnál és az azt követő két évben –, amikor ugyancsak eltérő állásponton voltunk, de azt a tűrőképességet és toleranciát mindig tudtam értékelni, amit ezekben az esetekben tapasztaltam. 2001-ben, a drasztikus forrásmegvonáskor az is felmerült bennem, hogy vajon nem a kht. életképtelenségét akarják-e bizonyítani a tulajdonosok… Akkor rendkívül keserű voltam és mondtam mindenféléket, de az, hogy mondhattam mindenféléket, és nem csaptak nyakon, egyfajta toleranciát jelez.

Index: – Nem merült fel egy pillanatra sem, hogy a 16 és fél évből legyen – mondjuk – 17 vagy 18?

SI: – Nem, 2005. május környékén, az esedékes megbízásom lejárta előtt – akkor már elmúltam 61 éves – azt mondtam Dióssy polgármester úrnak, hogy még két évet vállalok, ha a város foglalkoztatni kíván, de ha nem, akkor azonnal elmegyek nyugdíjba. Az ember 60 év fölött már ossza be másként az idejét.

Index: – 16 és fél év után hogyan él majd egy volt állatkert-igazgató, mindenféle állatokat hordoz haza?

SI: – Eddig sem hordoztam, eztán se fogok, a két kutyám éppen elég lesz. Nem fogok unatkozni: megmarad az állatkerti alapítvány, ahol a kuratórium elnöke vagyok, emellett országos állatvédő szervezet elnökségének, intézőbizottságának vagyok tagja, helyi állatvédő szervezetekben is dolgozom, egy földtulajdonosi közösségben is van szerepem – ezeknek az elhanyagolt területeknek a rendbe szedése szerepel a sürgős feladatok között a családi kötelezettségek mellett.