Nos, előre kell bocsátanom, hogy abba a többségbe tartozom, amely úgy gondolja, „hogy a demokrácia intézményei nem az ő érdekében működnek. Ennek következtében nem bízik ezekben az intézményekben, sem az azokat közvetlenül irányító és ellenőrző politikusokban. Emiatt nem vesz részt és nem is kíván részt venni közéleti vitákban, megmozdulásokban..."

"...Azt gondolja, hogy a politikai osztály tagjait nagyon kevés kivételtől eltekintve saját hatalmi és anyagi érdekei motiválják, és hogy neki ezek befolyásolására nincs ereje és lehetősége.”

Mivel rögtön a tanulmány hatodik bekezdésében magamra ismertem, ráadásul a szerző pálcát is tört felettem, így innentől kezdve nehéz volt objektívan szemlélnem az írást. De zongorázzuk csak végig ezt a gondolatmenetet.

Miszlivetz a civil társadalomtól várja az ország felemelkedését, vagyis a politikai-gazdasági érdekcsoportoktól távol és az azokon kívül álló, felelősen gondolkodó autonóm polgároktól, ha jól fordítom le az írás lényegét (s mint olyan, a fordítás egyben saját interpretációm, értelmezésem is, tehát nem Miszlivetz gondolata). Ha még bírják követni az én gondolatmenetemet, tegyék meg, ígérem, jó leszek a továbbiakban.

Visszatérve a független civil szférára: milyen függetlenségről beszélünk, amikor a civil szervezetek működéséhez azok alapján osztják ki a pályázati pénzeket, hogy melyik szervezet éppen hogyan fekszik le a pályázatokat elbírálóknak? Ugyanaz a balos-jobbos felosztás létezik, szerintem, a civileknél is, mint ami a nagypolitikát és tulajdonképpen az egész közbeszédet uralja. Másrészt a civil szféra nem önfenntartó, néhány országos hatáskörű szervezettől eltekintve támogatásokra, könyöradományokra van utalva, ezekért kuncsorogni kénytelen, azaz előbb-utóbb nekik lefeküdni is. És még egy gondolat. Azok a civil szervezetek működnek jól – értem itt a biztos pénzügyi alapot –, amelyek olyan feladatokat látnak el, amelyekből az állam ki- vagy kijjebb vonult. A karitatív, környezetvédő és ifjúsági szervezetek a pályázati pénzeket jó arányban nyerik el – éppen attól az államtól, amelyik ezeket a feladatokat igyekszik leadni. Akkor meg milyen spontán önszerveződésről beszélünk?

A következő érdekes gondolat a felelősen gondolkodó, autonóm polgár. Ismer valaki tíznél többet? Esetleg ötnél? Aha, jó. Itt már Miszlivetz azon gondolatmenetével értek egyet, amely szerint az egyetemek felhígultak, az oktatás romokban hever. Valóban, de miért is lenne ez másképp? Nyugaton talán értelmesebbek az egyetemre járók? Vagy netalán ott is arról van szó, hogy a felsőoktatás hasonló szerepet tölt be a munkaerőpiacon, mint tette azt a katonaság a korábbi évtizedekben, vagyis néhány évre parkolópályára tett párszázezer munkaképes polgárt, hogy azok ne jelenjenek meg a munkaerőpiacon, mint munkanélküliek? Amivel tulajdonképpen nincs is baj, vagyis nem ezzel van a baj.

Az egész oktatási struktúra recseg tulajdonképpen, mégpedig a talapzatától. Ki megy el ma óvónőnek, tanítónak, tanárnak a közoktatásba? Kicsit visszaemlékezve saját egyetemi jelentkezésünkre, hányadik helyen jelöltük meg a tanárképző főiskolákat? Valahol a végén, az utolsó pár helyen, és szerintem a többség így van ezzel. Vagyis az kerül tanárképző karra, aki máshová már nem felelt meg, s amely ténnyel ő is tisztában van. Saját maga frusztrálja így saját magát, folyamatosan kifelé tekintget, majd előbb-utóbb pályaelhagyó lesz (köszönjük egyébként neki). Aki marad közülük, az meg az a tanár lesz, aki nem kísérletezik fizika órán, mert fél az áramütéstől, előttem csak három-négy leckével tart a nyelvkönyvben, esetleg meg nem értett (tehetségtelen) művész. Ezektől tanulunk, ezek tanítják gyermekeinket felelősen gondolkodni. Természetesen tisztelet a kivételnek és az elhivatottaknak – még ha ez közhely is.

A konkréttól az általános felé továbbhaladva újabb kérdés merül föl: mi végre tulajdonképpen az egész, amit államnak neveznek? Mi ma az állam funkciója, esetleg célja, ha van ilyen egyáltalán? Mit tesz, és amit tesz, miért teszi? Persze vannak válaszok a miértekre, azonban minden válaszra lehet tovább kérdezni, van újabb miért. Miért? Talán, mert nincs koncepció, nincs cél, csak homályos elképzelések és csak újabb és újabb lépcsők (pl. az oroszok kivonása, NATO- és EU-csatlakozás stb). Mit akar Magyarország, mit akarunk benne mi, hová tartunk, mikor lesz nekünk jó? Ha bármelyik pártprogramban erre választ találnak, szóljanak.

És végül a feketeleves. Miszlivetz Ferenc életrajza imponáló, tudományos pályafutása tiszteletet parancsoló. Ezek ismeretében legalábbis meglepő, hogy az írásának helyt adó fórum kevéssé törődik a dolgozat formai kívánalmaival. Helyesírási hibák, elütések, tipográfiai félmegoldások jellemzik a szöveget, ami ugyan nem bántó, de tekintélyt éppen nem kölcsönöz a szövegnek. Továbbá tartalmi kifogásaim közül megemlíteném, hogy bár a szerző alkalmaz lábjegyzeteket, de nem magyaráz meg egyrészt minden idézőjelbe tett kifejezést, gondolatfoszlányt – amit vagy következetesen meg kellene tennie, vagy el kellene tekintenie a hivatkozások használatától –, másrészt Publiusról nekem Ovidius jut eszembe, a Kalmárról egy ex-barátnőm barátnője, a Hercegről pedig leginkább Prince, holott nyilván nem rájuk gondolt a szerző. Biztos bennem van a hiba, és műveletlen vagyok – a szociológia terén ezt elismerem –, de éppen a lábjegyzetek előbb már taglalt használata miatt talán szerencsés lett volna ezeket a személyeket ott megmagyarázni. Harmadrészt, ha már használ lábjegyzetet, akkor abban nem biztos, hogy a népszerűsítő műfajáról közismert História című folyóiratra kellene hivatkozni.

Mindezekkel együtt Miszlivetz tényfeltáró írása a problémákat tekintve pontos és találó. A megoldási javaslat ugyan számomra kissé homályos – a sablonos EU-s hívó szavak, amelyek konkrét megvalósulására ugyancsak kíváncsi lennék –, de hátha igaza van. Végül is a Veszprém Index is valami ilyesmiről szól.


Kapcsolódó anyag:
Dr. Miszlivetz Ferenc szociológus Mi lett veled, Magyarország? című tanulmánya – az I. rész itt olvasható, a II. rész pedig itt.


Prof. Dr. Miszlivetz Ferenc, szociológus, az MTA doktora

Tanulmányok:
MKKE, 1973-78,
ELTE BTK, történelem, 1976-80.

Pályája:
1982 – az MTA Szociológiai Kutatóintézet munkatársa
1983–84 – a Sussex-i Egyetemen ösztöndíjas
1989 – a Mac Arthur Alapítvány ösztöndíjasaként a berkeley Kaliforniai és a Harvard Egyetemen kutató
1980 – a Fejlődés-tanulmányok című sorozat szerkesztője.
A szabad Kezdeményezések Hálózata, a TDDSZ, a K-Ny Párbeszéd Kör alapító tagja, a Duna-alapítvány kuratóriumának tagja volt
1990 – az Európa Kutató Központ egyik megalapítója, kutatási programigazgató.
A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola szociológia tanszékvezetője
1996 – főiskolai tanár
Az MTA Szociológiai Kutatóintézet főmunkatársa
1991–95 – a Demokratikus Charta szóvivője
1993 – kezdeményezi a Savaria Egyetemi Kiadó, 1994-ben a kőszegi Európa-ház megalapítását
1997 – részt vesz az első hazai Európa-tanulmányok interdiszciplináris egyetemi szak kidolgozásában, Európai Doktori Központot alapít
1998 – a főiskolán az Európa-tanulmányi Központ létrehozásának vezetője. Kutatási területe: civil társadalom, társadalmi mozgalmak, demokratizálódás Kelet-Közép-Európában, kelet-európai nacionalizmusok, az európai integráció. A szociológiai tudomány kandidátusa (1994).

Jelenleg a Nyugat-Magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ Társadalomtudományok, Nemzetközi és Európa-tanulmányok Intézetének intézetigazgatója, egyetemi tanár

Főbb művei:
Békák a szárazon (tanulmányok, 1989)
A lehetséges határainak újrafogalmazása (1993)
Vadkelet-party (1995)
East-Central Europe: Paradoxes and Perspectives (szerk. Jody Jensennel, 1995)
Közép-európai változások (szerk., 1998)
Illusions and Realities (1999)
Közép-Európa a kapuk előtt (2001)