Mostanában gyakran járok postára. Kedves játékokkal lehet itt múlatni az időt, mondjuk utolsó pár előre fussal új ablak nyitásakor; kútba estem, ki húzzon kivel, ha csak egy ajánlott szelvényre lenne szükség; ki nevet a végénnel – már ha a nyertes nem veszti el minden humorérzékét, mire belép a célba.

Ez leginkább akkor fordulhat elő, ha gyakran marad ki a dobásból: céges levelekkel állnak elé, vagy olyan néni, aki gondosan válogatja a legszebb bélyeget a képeslapra, vagy aki elszidja az összes közüzemi szolgáltató összes felmenőit, mikor feladja a havi rezsit, és még létezik néhány húzós szerencsekártya. Igaz, pozitívak is: egy hölgy az információs ablaknál, aki gyakran veszi előre a kisgyerekkel érkezőket. Vagy az előre felbélyegzett boríték, vagy újabban az ablaktól jó messzire elhelyezett mindenféle szelvények.

A sok kudarc ellenére sem sikerült még megjegyeznem, hogy hol nincs levélfeladás, hol nem lehet csekket feladni, és hol kapható az erkölcsi bizonyítvány. Nálam ez utóbbi borította a bilit. Állami alkalmazottként egy másik állami szervezettel való szerződéskötéshez kérjek erkölcsi bizonyítványt, ami önmagában feleslegesnek tűnő papírozás, mivel ahhoz, hogy a köz alkalmazottja legyek, be kell mutatnom az erkölcsi bizonyítványom. Tehát gyakorlatilag az első körben szerezzem meg a papírokat – a jó ablaknál… Eddig máris kétszer álltam sorban, aztán még töltsem ki, adjam fel a csekket. Majd mivel ott levelet nem küldhetek, újabb sorban várjam ki, hogy elküldhessem a kérvényt és a feladóvevényt. Az állam mint hatóság és az állam mint szolgáltató találkozása a boncasztalon. Rémálmaim netovábbja azóta is (persze nagyobb bajom se legyen).

…egy szép vasárnap reggel eszembe jutott rég nem látott barátom, akinek a neve napja közelgett. Tudtam, hogy személyesen nem találkozhatunk, mégis jó lenne valami személyes aprósággal meglepni őt. Papír, színes ceruzák, fotók, képek, ragasztó, homok, festék, közös élmények, és hamarosan kész lett egy borítéknyi jókívánság.

Elballagtam a postára, lemértem a levelet, bedobtam a pénzt a masinába, kijött a bélyeg, ráragasztottam a borítékra, meg az elsőbbségi címkét is, és bedobtam a ládába. Kedden már meg is érkezett az ajándékom.

Ez nem 10 év múlva lesz.
10 évvel ezelőtt történt. Franciaországban.

Ott a postán az ügyfeles munkatársak egy része abban segít, hogy hogyan kezeljem az automatát, vagy melyik sorba álljak, ha különleges kívánságom van: csomaghoz kérek dobozt, bélyeget válogatnék és a többi. Nem is kígyóznak a sorok minden nap, csak az ünnepek előtt. Üveges kaszni sincs, ami elé legörnyed a sok ügyfél.

Ráadásul manapság a francia cégeknek napi 15 levél fölött érdemes saját bélyegző-automatát beszerezniük. Mindent maguk intézhetnek sorban állás nélkül: a sima levéltől a tértivevényesen át a 30 kg-s csomagig, és havonta egy összegben rendezhetik a számlát. Még kedvezményt is kapnak a végösszegből.

A francia posta állami cég. Ahogy az átlag 300 km/h-val hasító vonatot – a TGV-t – üzemeltető francia állami vasúti társaság (SNCF) is.