„A vizitdíj és a napidíj olyan hozzájárulás, amelyet az igénybevevő a szolgáltatásokkal kapcsolatosan fizet. Ezt más országokban azzal a céllal vezették be, hogy a szolgáltatás igénybevétel-számát csökkentse, hiszen a nagyságrend, ami bevételként jelentkezhet, eltörpül az egészségügyi finanszírozások mellett” – véli Dr. Rácz Jenő, a megyei kórház főigazgatója, volt egészségügyi miniszter.

Dr. Rácz Jenő: – Élesen szét kell választani egymástól a vizitdíjat és a napidíjat, mert a kettő eltérő rendszerben működik. A kórházi napidíj a kórházi fekvőbeteg tartózkodáson belül egy naphoz kötött, a beteg által tételesen finanszírozott egység. A fekvőbeteg ellátásban az igénybevételt gyakorlatilag nem befolyásolja, hiszen a fontos meghatározó a jelentősen lecsökkentett ágyszám, valamint a teljesítményvolumen-korlát – például hogy a veszprémi kórházban az aktív betegellátási osztályon mennyi teljesítményt lehet elszámolni egy hónapon belül. Ilyen szempontból nem befolyásolja, s nincs is igazából jelentősége a kórházi napidíj bevezetésének a teljesítmény vonatkozásában.

Index: – Mennyi pénz folyik be az önök intézményében a két díjtételből?

RJ: – A megyei kórház esetében a szakellátás folyamán napidíjból valamint a vizitdíjból 110 millió forint származott, ami a teljes – 8 milliárdos – költségvetés 1,5 százaléka, vagyis töredéke. Ez az arány elmondható országos viszonylatban is.

Az alapellátás területén azonban igen komoly bevételváltozást jelentett a vizitdíj bevezetése. Itt az idei költségvetési kiadás kb. 70 milliárd forint, ehhez jött bevételként 10 milliárd forint, vagyis 15 százalék, ráadásul az előzetes várakozásoknak megfelelően lényegesen csökkent az igénybevétel, mintegy 13–15 százalékkal. Ez a finanszírozó részéről kiadáscsökkentést jelent, ami éves viszonylatban 40 milliárd forintot ér.

Ha ismét a kórházak szemszögéből nézem, akkor bevételként jelentkezik nálunk vizitdíjból, kórházi napidíjból a már említett 110 millió forint, ugyanakkor ehhez párosul egy működési költségtartalom (25 pénztár, emberek, számítógépek, pénzszállítók…), ami elviszi a bevétel felét. Ezzel egyidejűleg 15–20 százalékkal csökkent a járóbeteg-ellátásunk, ami 100 millió forintos kiesést jelentett számunkra, vagyis a kórházak nem vesztenek semmit, ha megszűnik ez a rendszer.

Index: – Mennyire van szükségünk a több biztosítós modellre?

RJ: – Abból kell kiindulni, hogy van egy kényszer, amely minden ország egészségügyében folyamatos változást indukál. Három dolgot kell összeegyeztetni: (1) az orvostudomány aktuális állása szerint a (2) lehetséges gazdasági teljesítőképesség mellett (3) mindenki számára egyelő elérhetőséget az egészségügyben. Ebben még sehol nem sikerült megalkotni a tökéleteset. Ha az ellátórendszerek finanszírozását nézem, akkor két nagy csoportba sorolják őket. Létezik az úgynevezett állami egészségügyi ellátás – például Nagy-Britanniában. Ez működik a leghatékonyabban, de hosszú várólisták alakulnak ki. Nincs járulék, az adókból finanszírozzák az egészségügyet. Emellett vannak a társadalmi biztosítási rendszerek. Ezek lényege, hogy járulékot szednek az emberektől, és az egészségbiztosítási alap önállóan gazdálkodik a beszedett járulékokkal, de adókból, illetve direkt befizetésekből is származnak bevételek. A biztosítási rendszerben is működik egy alapból – illetve több alapból – finanszírozott biztosítás. Ha több alap létezik, akkor ezek versenyezhetnek egymással, ilyen működik Szlovákiában, Hollandiában. Lehet profitorientált vagy nem profitorientált, vagyis a termelődő hasznot kiviheti a rendszerből, avagy nem. A profitorientáltnál is vannak állami vagy csak üzleti alapok.

Index: – Mi milyen rendszer felé tendálunk?

RJ: – Magyarországon egy olyan vegyes rendszer alakul ki, amely a versengő profitorientált több biztosítónak és az egy kockázati alapnak a keveréke. Erre még nem született példa, vagyis nagyon sok kockázatot hordoz magában. A legnagyobb kérdés az, lesz-e kockázat-szelekció; vagyis a több betegséggel többe kerülő beteget nem próbálja-e meg a rendszer kiszelektálni, illetve a nemzeti kockázatközösség felbomlik-e, vagy sem. Nem állítom, hogy ezek automatikusan bekövetkeznek, de a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy ilyen irányba próbálnak az üzleti biztosítók elmenni, hiszen nekik az az érdekük, hogy profitot termeljenek. Vannak technikák, amelyekkel csökkenteni lehet a kockázat-szelekciót, de teljesen sehol nem sikerült megoldást találni. Az embereket fel kell világosítani, hogy mi vár rájuk, az egyes változásoknak milyen veszélyei vannak, amit egyébként megpróbálnak minimalizálni.

Index: – Tehát bátran lehet piacosítani az egészségügyet?

RJ: – Azt kell figyelembe venni, hogy a piacon a versenyszabályok érvényesülnek, tehát ezt is szabályozni kell. A verseny következtében az árak nem lefelé, hanem felfelé mennek ezen a piacon. A másik a biztonság kérdése, ami mindig fontosabb, mint a verseny. A változásnak egy célt kell szolgálnia: a kockázati alapban levő szereplők választási lehetőségének növelését.

Index: – Sokáig sikerágazatnak számított az egészségügy.

RJ: – A ’90-es évekig úgy tűnt, mintha az egészségügy sikertörténet lett volna, pedig belül reformfolyamatok zajlottak le. 1973-ban már egészségügyi reformot tapasztaltam az egyetemen. Gyakorlatilag mindig próbáltak kisebb-nagyobb változásokat végrehajtani, de nagy áttörés nem volt a rendszerben. ’90-ben már megfogalmazódott, hogy egy szolidaritás-elvű társadalombiztosítást kellene itthon kialakítani. A kormányon lévők első éveikben nem mertek hozzányúlni az ágazathoz, majd megpróbáltak valamilyen rendszert kialakítani, de a ciklus végén ismételten nem mertek nagyot változtatni. Azt, hogy markánsan változtatni kell, senki nem kérdőjelezi meg. Az a lényeg, hogy nem politikai aspektusból kell ezeket végigvezetni, hanem szigorúan vett szakmai elv alapján. Muszáj ezekben a kérdésekben politikai kompromisszumokat kötni. Jelenleg a kormányprogrammal leírtakkal kapcsolatban lehetne társadalmi, politikai, szakmai konszenzust kialakítani, de máshova kerültek a prioritások. Számtalan apró tüske került a rendszerbe, ami a hatékonyságot megkérdőjelezte.

Index: – Milyen változást hoz a több biztosítós rendszer?

RJ: – Alapjaiban rajzolja át az egészségügyi ellátórendszert. Egyrészt, mert a szolgáltatók fele szerződési szabadsága van, másrészt az emberek számára kötöttebb „beteg-utakon” fogja a szolgáltatás nyújtását figyelembe venni. Azt ígérik, maga a rendszer hatékonyabb lesz, ugyanazt a pénzt hatékonyabban fogja felhasználni. Ezzel kapcsolatosan nekem vannak aggályaim. Nemzetközileg sehol sem bizonyosodott be, hogy az egymással versenyző több biztosító hatékonyabban, jobb minőségben szolgáltatna. A biztosítók versenyében nem látok fantáziát, de a szolgáltatók versenyeztetésében látok relációt.

Magyarországon létezik az irányított betegellátási modell. Ennek lényege, hogy egy ellátási intézménybe a lakosságszámnak megfelelő összeg jut. Ha az ellátórendszeren belül tudom tartani a beteget, akkor az spórolást jelent, amennyiben kimegy, a pénz követi a beteget, de ha jól gyógyítok, többen jönnek hozzám. Öt évig folyt ennek kísérlete, amelynek tapasztalatai alapján össze lehetett volna állítani egy területi elven működő, akár több biztosítónak nevezhető rendszert is.

Index: – Kanyarodjunk a hétvégi népszavazáshoz! Ön szerint a pártokra, illetve a kérdésekre szavaznak majd az emberek?

RJ: – Miközben mindenki hangoztatja, hogy ő elsősorban tartalmi kérdésekkel foglalkozik, látni kell, hogy mögötte többről van szó, mint a kérdésekre adott igen vagy nem válaszokról. Nem lehet szónoklatokban beszélni arról, hogy az egyes csoportokra milyen hatással van például a vizitdíj, ezért megpróbálnak általánosítani, ami mögött időnként pártreferenciák húzódnak. Meg lehet figyelni a társadalomban, hogy részese kíván lenni a döntéseknek. Ezt lehet erősíteni, tompítani, de figyelmen kívül hagyni biztosan nem.

Index: – Az elmúlt napokban gyakran nyilatkozott a különböző médiumokban, de egyszer sem mondta meg, hogy konkrétan mire fog szavazni.

RJ: –Elmegyek szavazni, mert kötelességem, azonban a válaszadásommal nem szeretném befolyásolni mások véleményét. Mindenkivel hajlandó vagyok ezekben a kérdésekben vitatkozni, tapasztalataimat, véleményeimet elmondani, majd ezek alapján mindenki saját maga alakítsa ki véleményét. Mindenesetre úgy látom, hogy az igenek és a nemek mögött nem lenne célszerű politikai állásfoglalást keresni.