Brendel Mátyás középiskolai osztálytársam volt a Lovassyban – amúgy márkói gyerek –, aki a legutóbbi osztálytalálkozóra egy laptopon keresztül küldte el virtuális önmagát. Azóta hazatért Magyarországra, így tehát megkérdezhettem tőle, milyen is volt hosszú éveken keresztül messzi idegenben, milyen az északi világ, és miért is jött egyáltalán haza…

Index: – A világban merre és milyen okokból töltöttél hosszabb időt?

Brendel Mátyás: – 1996-ban első munkahelyemről Bécsbe jártunk ki sokat, ingáztunk. Ez egy évig tartott, két hétig Budapesten és Bécsben dolgoztam váltakozva. Az első három hónapban végig kint voltam, azaz tulajdonképpen egy nyarat ott töltöttem a barátnőmmel. Gyönyörű volt, és nagy élmény. 2002 és 2006 között pedig Finnországban életem négy évet, szintén a munkám miatt.

Index: – Milyen események eredményezték, hogy Finnországba kerültél, és mennyire nehezen hoztad meg egyáltalán a döntést, hogy kimész?

BM: – Informatikus vagyok, és az olvasó talán még emlékszik, hogy 2002 környékén volt egy kis válság. Ekkor nem nagyon találtam munkát, és az egyik volt munkatársam említette, hogy van egy magyar cég, amely keres Finnországba munkaerőt. A repülőgépjegyet, az albérlet-keresést elintézik, nagyon jó fizetést adnak, és a rezsit fizetik. Azt mondták, hogy rövid időre kell, bizonytalan a dolog. Mire én azt gondoltam, hogy megnézzük, ez egy érdekes lehetőség, kár lenne kihagyni.

Index: – Finnország melyik részén éltél, és mennyire ismerted meg az országot, a finneket?

BM: – Fél évet Turkuban – amely a régi főváros dél-nyugaton –, egy nyarat Helsinkiben, a fővárosban, majd a maradék részt Ouluban, messze, fent északon, egy kulturálisan kissé „hátrányosabb helyzetű” városban töltöttem. Mint ebből látszik, földrajzilag elég jó mintavételem volt, és hosszú ideig éltem kint, olyannyira, hogy a végén már elmúlt az újdonság varázsa. A finn emberekhez nehéz volt közel kerülni, így nem mondhatom, hogy nagyon mélyen megismertem volna az országot. Ugyanakkor, amíg kint voltam, egy kicsit a történelembe, a politikába is elmélyedtem. Időnként a szaunában mondtam a finneknek olyanokat, ami nekik is új volt. Persze ebben semmi finn-specifikus nincs, máshol is előfordul.

Index: – Miben mások a finnek, mint mi? Jobbak? Rosszabbak? Miben tér el a finn életforma miénktől?

BM: – Semmiképpen nem tudnék olyan konklúziót levonni, hogy jobbak vagy rosszabbak. A sztereotípiákkal is óvatos szoktam lenni, de hogy ne kerüljem ki a kérdést, lehet olyanokat mondani, ami a többségre, a nagy átlagra igaz. A finn emberek általában zárkózottabbak, mint mi, ez közhely. Ugyanakkor nem mondhatnám, hogy például nem segítőkészek. A munkatársaimmal nem kerültem olyan szoros kapcsolatba, mint itthon. Finn embernél otthon talán csak egyszer voltam, de azt a go nevű japán játéknak köszönhetem, amelyet szeretek.

Mondok valamit, ami furcsán hangozhat, és talán kicsit speciális. Számomra tulajdonképpen az, hogy ezen idő alatt kissé magányosabb voltam, nem is volt rossz. Fontos dolognak tartom, hogy az ember kibírja az olyan életet is, amikor nincs akkora nyüzsgés körülötte. És talán magával is többet kell foglalkoznia. Kifejezetten üdítő tud lenni, ha mondjuk négy évig a szomszéd nem szól át, békén hagy.

Szintén pozitívum, hogy biztonságban érzed magad, rendben mennek a dolgok. Ha bemész egy hivatalba, el tudod intézni a dolgodat, nem kell kapcsolatrendszer, a hivatalos út jól működik. A finnek sok szempontból „hipernémetek”: szorgalmasak, rendesek. Persze ismétlem, ez statisztikusan értendő.

Index: – Mi a legjobb Finnországban?

BM: – Kezdjük a közhelyekkel. Nekem a legjobb a három hónapos, havas, hideg, gyönyörű téli táj. Ez egyébként Oulura igaz, a déli városokra nem annyira. Ouluban december elejétől március végéig szinte végig fagy, és gyűlik a hó, egészen kb. hatvan centiméteres rétegig (viszont kevesebb esik egyszerre). Nyáron is nagyon szeretem a tájat, a tiszta fenyveseket és a nyírfaerdőket, a melyeket tiszta vizű tavak tarkítanak. A táj nem csak azért szép, mert nincs annyi szemét – azt fedeztem fel magamban, hogy egy olyan erdő, amiben csak kétféle fa, és „kétféle” bokor van, egyszerűen nagyobb nyugalmat és rendet sugároz, mint egy közép-európai, gazdagabb erdő. Egyszerű, letisztult, minimalista. Olyan értelemben jó, mint egy japán-kert. Ha egy jól hangzó metaforát akarnék mondani, mondhatnám, hogy a finn táj egyfajta meditáció.

Index: – Mennyire tudtál beilleszkedni az új közegbe?

BM: – Ha technikailag nézzük, ekkor Finnországban az a jó, hogy angol nyelvtudással el tudsz boldogulni. Említettem a hivatali ügyintézést – de ezen kívül a boltokban is beszélnek angolul, és még a busz-söfőrök zöme is. Elég gyorsan megtanultam, hogy hogyan kell a Hesburgerben (finn Mc’ Donalds) egy menüt kérni, és az összes standard kérdésre válaszolni. Összesen talán háromszor nem tudtak velem angolul beszélni, például a bicikli-szerelő, de elég nyilvánvaló volt, hogy mit is akarhatok, ha egyszer le volt eresztve a gumi. A Nokiában sűrűn voltak partik, sokszor mindenféle project indításakor, lezárásakor vagy csapatépítéskor, karácsonykor. Ezeken általában jól éreztem magam. Svédasztal és szauna…a szaunában pedig még a finnek is elkezdenek beszélni, különösen, hogy nálam mindig adott volt a téma: magyar vagyok (vagy német:-).

Barátnőm az egyetemen kutatott, neki nagyon sok külföldi munkatársa volt. Ővelük is jobb volt a kapcsolat, és az ott kint élő magyarokkal. A magyarokról szinte mindről tudtunk, és tartottuk a kapcsolatot. Voltak közöttük barátok is, akikkel összejártunk társasozni. Szóval nem feltétlenül kell csak és kizárólag az ottani közegbe minden áron nagyon mélyen beilleszkedni. Még egy olyan távoli városban is sok külföldi van manapság, mint Oulu. Például több feketét láttam ott, mint itthon. Egy helyen éltek, és volt a ház mellett egy focipálya. Sokszor láttam, hogy vagy 15–20 fekete ott focizik, ami azért érdekes dolog Ouluban. Nekik igazán nagy sokk lehet az éghajlatváltozás.

Index: – Mesélnél a hosszú finn telekről, és arról, hogy hogyan viselted?

MB: – E tekintetben szerencsés eset vagyok; imádom a telet és hideget. Semmi bajom nincs azzal, hogy csak ebédkor látom a Napot. Egyébként akkor is csak akkor, ha nem borús az ég, mert ha felhők vannak, akkor a horizont fölött éppenhogy felbukó Napból semmi sem jön át. Ilyenkor délben is be van kapcsolva a világítás. Ouluban jó a világítás, a kb. 30 kilométeres sífutó-pályák – amelyikből az egyik a házam közelében indult – kilométerekre ki voltak világítva. Nagyon is szeretem a sötétséget: „ápol, s eltakar”. Finnországban a kertvárosokban körülbelül az amerikai filmekből ismert karácsonyi világítás szokott lenni decembertől márciusig, de ízlésesebb változatban. Szokás az is, hogy mécseseket tesznek ki a kapu vagy az ajtó elé. Ez is nagyon „mesebeli”.

Télen kifejezetten szurkoltam a hidegnek, örültem, ha befagyott a tenger, ha hízott a hóréteg, vagy ha megdőlt egy hidegrekord (mármint nekem rekord). A csúcs -33 fok volt, amit egy Levi nevű síelőhelyen mértünk, a sarkkörön túl. Ilyen hőmérsékletben is sífutottunk (a lesiklás azért durva lett volna), és szaunáztunk is. Álltam kint meztelenül ebben a fagyban, és nagyon is jó érzés volt a szauna után. A vérkeringésem jó, így kibírtam egy kesztyűvel is a biciklizést télen, -25 fokban is. A barátnőmnek ehhez 3 kesztyű kellett. Kb. ez a határ a biciklizésben, gyalog pedig ez alatt kezd durvává válni a dolog – amikor elakad a lélegzeted, befagy az orrod, és a szempilládra dér ül ki. Ilyenkor már vérmérséklettől függően jégeralsót, arc- és fülvédőt lehet használni.

De mondom, az a határ, ami nekem – a legtöbb embernek -10 fok alatt már elviselhetetlen a dolog. Én -10-ig kesztyű nélkül bicikliztem, hogy felkészüljek a hidegebbre. Egyébként jól hozzá lehet szokni. Egészen más az, ha hirtelen a 15 fokos Németországból csöppenek bele a -20 fokos Finnországba – ez konkrétan megtörtént –, mint ha ősszel lassan lemegy a hőmérséklet.

A téli depresszió mellett a nyári fehér éjszakákkal sincs gondom. Ha álmos vagyok, akkor alszom, mindegy, hogy mi van. Ha pedig nem vagyok álmos, akkor nem mindegy? A szobám nyugatra nézett, és volt egy erkélyem is, ahol rénszarvasbőrrel leterített heverő állt nyáron. Sokszor kiültem, és még este tízkor is lehetett napozni. Egy alkalommal láttam éjjel szivárványt is. A nappalok ilyen szélsőséges ingadozása számomra nem teher, hanem érdekesség volt. A legtöbben a hosszú, téli éjszakákra gondolnak, bár a fehér éjszakák is ismeretesek. Mégis, van abban valami szürreális, amikor az ember éjjel hazabiciklizik a kocsmából (ahol góztam), és az utcán kocognak, kutyát sétáltatnak, és szürkületi világosság van, a strandon pedig röplabdáznak igen, van strand:). Mindez a sötét Finnországban. Aztán mielőtt még beesteledne, kiderül, hogy ez nem csak szürkület, hanem pirkadat is volt egyben.

Még egy apróság. Igen, van egy homokos, tengerparti strand, és megszoktam, hogy 20 fok fölött, ha süt a nap, akkor kimegyek strandolni. Mert ez kb. két hétig van. A víz alig van tíz fok fölött. A tengerben nem tudtam bemenni a mély vízig, mert addigra már annyira lehűlt a lábam, hogy fájt az összehúzódó erek miatt. Ugyanakkor, ha kijössz a vízből, és lefekszel, és abban a húsz fokban egy kicsit borzol a szél, akkor tudod értékelni a napsugarakat. Nagyon jó, "buddhista" érzés.

Egy dolog kimaradt nekem, a sarki fény. 4 év alatt nem láttam egyet sem. Máig sem tudom, hogy miért. Olyan ritka, vagy nem olyan látványos dolog? Lehet, hogy láttam, de nem vettem észre? Pár alkalom volt, amikor mondták, hogy volt sarki fény, de én a kocsmában góztam. Nagyon sajnálom, hogy nem találkoztam az aurora borealis-szal.


Folyt. köv., addig is alább pár link a finnországi élményekről:

Ez itt egy blog: suomi.freeblog.hu

Ezek pedig képek Finnországból: képek és képek.