Szerkesztőségünk Epe Díjas egykori újságírója már régóta a fővárost boldogítja. Városunkról, a városunkhoz fűződő érzéseiről, gondolatairól faggattuk, és ő állta a sarat, így most újra olvashatják az Index hasábjain egyedi, kicsit fanyar hangvételű, ám értékes, megfontolandó gondolatait. Higgyék el, jó hogy visszatért, még ha csak egy cikk erejéig is.

Index: – Veszprémben nőttél fel, itt végezted az egyetemet is, gondolhatni, hogy ezer szál köt Veszprémhez. Mégis a fővárost választottad. Mi indította el benned „a menni akarás / a menni kell” erejét?

– Mindjárt a végén kezdem, a munka. Abból lesz a pénz. Az meg segít az élethez. Márpedig, akinek olyan céljai és álmai vannak, mint nekem, akkor az az ember nem akaszthatja fel magát a lokálpatriotizmus fáján, merthogy az ősi és dicső (nulla cinizmus, mielőtt valaki kiolvasná belőle).
Egy könyvben lesz olvasható (ha valaha befejezném a regényt, amit írok): „…egy fuvallatnak bele kell repülnie a szélkakas szárnyai közé, hogy az kidobja magából a messzeségbe, olyan messze, ahonnan a visszavezető út csak előre lehet, s mikor visszatér, esőfelhőket hoz, ha kel, s kerget el, szélként…”
Az a helyzet, hogy nem sok közöm van Veszprémhez. Igazából nem is sokat tudok a városról. Most mondhatnám, hogy szégyellem magam – merthogy leéltem ott majdnem harminc évet –, de nem különösen. Én ugyanis nem városokhoz, tárgyakhoz kötődöm, hanem emberekhez, kapcsolatokhoz, érzésekhez, a többi számomra nem sokat ér. Azokhoz az emberekhez pedig, bárhová vetné őket vagy engem az élet, erősen kötődnék, azért mert szeretem, tisztelem, becsülöm őket. A többi nekem smafu.

Egyet tisztázzunk! Semmi bajom azokkal, akik szeretik (és most nyissunk egy kicsit a világon) a városukat, a hazájukat, az utcájukat, ahol a mindennapjaikat élik, de higgyük már el egy lettnek, egy kenyainak, egy peruinak, hogy ők is ugyanígy éreznek a saját környezetük iránt. Azért, mert minket nem érdekel más ember, kultúra, táj, azért ne gondoljuk már, hogy a mienk a tuti (különbnek különb!). Ugyanezt gondolja az ottani patrióta is, és az egésznek az a lényege, hogy mindannyian ugyanazt szeretjük a saját kis világunkban, mint több ezer km-rel arrébb egy másik ember.

Elég sok tudományos-fantasztikus irodalmat olvastam (igen, irodalom), és ott rég nem arról szól, hogy a magyar így, az ausztrál úgy tett, hanem vannak az emberek, van a Föld nevű bolygó és van a közös ügy.
Még valami. Tudósok szerint pár száz év múlva születik az utolsó magyar, és onnantól számítva néhány száz év múlva az utolsó európai. Kapizsgáljátok? Az emberiség jövőjében nem az lesz a kérdés, hogy a top100 étel közt ott lesz-e a sztrapacska, hanem amikor visszatérnek a Földre, mire emlékeznek?

Index: – Egyértelmű volt, hogy Pest, vagy volt más „sanszos” város is?

– Úgy választottam én a fővárost, mint Bendegúz a bakterházat vagy Svejk a háborút. Ez van, ezt osztották. Tudom, hogy nem a végállomás, szóval nem különösebben töröm magam, hogy meggyőzzem magam vagy másokat, hogy jó Pesten élni, vagy nem jó Pesten élni. (egyébként, bár ott lakom, nem Pesten dolgozom).

Igazából akkor éreztem, hogy Pesthez is lehet tartozni, amikor az ARC (Gesztiék-féle) mondatkiállításán 2006 nyarán megláttam a Felvonulási téren a mondatomat: „Úgy vagyunk mi magyarok ezzel az országgal, mint kiskatonák a bordélyház legszebb kurvájával háborúnak idején; beleszerettünk.” Azt mondtam, igen, itt van lehetőség, stb., stb., stb. Aztán hétvégén mentem haza Veszprémbe, mert ott éreztem jól magam, és ennyi.

Én azokra a magyarokra is büszke vagyok, akik otthonuktól távol (akár külföldön) hozták össze, ott lettek elismertek. Sajnálom, hogy vannak emberek, akiknek csak akkor magyar a magyar, ha átdöfik szívükön a kokárda tűjét.

Index: – Gondolkodtál-e azon, hogy visszatérsz Veszprémbe? És ha igen, akkor mikorra időzíted/időzítenéd?

– Persze! De sajna nem időszerű, és valószínűleg már nem is lesz az. Leszámítva azt a néhány embert, akik fontosak nekem, egy kissé távol kerültem Veszprémtől, amiről én tehetek a legtöbbet, aztán az emberek és talán egy kicsit a város is. Én olyan ember vagyok, akinek nem lételeme, hogy körülvegyék azok, akik fontosak számára. Elég hülyén hangzik, de mégis valahogy így gondolom. Azt hiszem, az ilyen emberre mondják, hogy a maga útját járja. (Majd megnyugszom, letelepszem, de nem most, és szerintem nem Veszprémben)

Index: – Mire lenne szüksége Veszprémnek ahhoz, hogy gondolkodás nélkül visszaköltözz?

– V-Á-L-T-O-Z-Á-S-R-A. A város ne kórházzal, temetőkkel, templomokkal, székházzal, pártházzal, egy darab sétálóutcával létezzen. Teraszok, zene, szabadtéri mozi, minden jöhet, ami életre kelti Veszprémet.
Hosszú távú elképzelés a vezetőktől: „…én kiadom neked tíz évre ennyiért, megkapod azt a kedvezményt, amit másnak megadok, és azt, hogy részletekben fizesd a díjat…” Egy város vezetői nem gondolkodhatnak rövidtávon, mert ha úgy tesznek, az történik, mint Veszprémben... nem sok.

Veszprémmel a legnagyobb bajom, hogy úgy látom, mint a kicsi Magyarországot, és hát azt tudjuk, látjuk, hogy milyen most a kedv itthon. Ugyanúgy van egy vezető, költségvetés, nép, és ezzel így együtt mi jött, jön létre. Olyan szinten be van a magyar állítva rövidtávra, hogy az újságosnál már nem fogja fel, mi az, hogy kéthetes tv-újság.

Index: – Emlékhelyként tekintesz városunkra, vagy látsz benne életet?

– A kérdés önmagában is megérne egy misét! Hát ez az! Az utcazene. Kb. 60 000-en laknak a városban, több ezren vannak kinn az utcákon azokon a napokon, és aztán semmi!! A nagy büdös semmi.
Ha már sikerült felkúrnunk az átlaghőmérsékletet, legalább basszunk ki teraszokat az utcákra! (Na, itt a cinizmus!) Egyébként szerintem az hihetetlenül szánalmas, hogy egy több ezres egyetemi kampusszal rendelkező városnak nem nő látványosan a népessége, de hát ugye ehhez kell például az a bizonyos munka.

Index: – Mi az, amit a veszprémieknek, Veszprémnek üzenni tudnál, mint jó tanácsot?

– Iciri-picikét kedvesebben emberek!!! Nem tudom, ki mondta, de nagyon igaznak hiszem: a magyarral az a baj, hogy mindig sikerül meggyőznie magát arról, hogy mit miért nem kell megcsinálnia.
Értelmetlen dolognak tartom ráfogni rosszkedvünket csak a politikára, a munkahelyre, a főnökre, a szeretőre, a barátokra, a környezetre, mindenkire. (Csak magunkra ne kelljen ráolvasni valami bűnt.)
De fel a fejjel! Még nagyon a demokráciánk elején vagyunk. Csak ne higgyünk a balsorsnak… azért az elég konkrét, hogy az első miniszterelnökünk kapásból nem élte meg a második választásokat.