Nemrégiben olvastam egy itt lakó holland férfi véleményét, aki sajnálkozott, hogy a magyar munkavállalók mobilitása messze elmarad a nyugat-európai tendenciától. Míg más országokban megszokott dolog, hogy valaki külföldre települ a munkája miatt, hazánkban az emberek egy állás kedvéért még megyét sem váltanak. Egy betelepült veszprémit kérdeztem.

– Mióta élsz Veszprémben, honnan jöttél és mi szél hozott városunkba?

– Egészen pontosan négy éve lakom a városban, és ezt sokan nem is tudják rólam. Amikor elmondom, hogy nem vagyok őslakos, ismerőseim, munkatársaim általában csodálkoznak. A Szigetközből érkeztem, és talán meglepő indokkal: a párom veszprémi lány, s ahhoz, hogy együtt élhessünk, én tettem meg a szükséges lépéseket.

– Tehát lényegében a szerelem indított lakhelyváltoztatásra?

– Elsősorban igen, de Veszprémbe való távozásomnak más oka is volt a váratlan szenvedélyen kívül. Az is szerepet játszott, hogy kiszakíthattam magam abból a környezetből, amely az évtizedek során mérgező légkörével szinte fulladásig meggyötört. Szülővárosom, Mosonmagyaróvár már jó ideje csak teher volt nekem. Mindig is gondolkodtam azon a lehetőségen, hogy egyszer majd elköltözöm, s amikor a szóba jövő dunántúli városokat rangsoroltam, bevallom, Veszprém is felmerült. Végeredményben kapóra jött, hogy megszabadulhattam attól a vidéktől és azoktól a látszatkapcsolatoktól, amelyeket csak a felesleges megszokás tartott életben.

– Úgy tűnik, nem szereted a szülővárosodat, amelyhez képest szavaid alapján Veszprémet sokkal jobb helynek tartod.

– Szülővárosom egy tipikusan határmenti, pénz- és haszonközpontú provinciális település. Ausztria és a külföldi valuta jelenléte egy vagyonszerzésre épülő életmódot alakított ki az emberekben. Ha nem volt elég pénzed, a közösség lesajnált tagja lehettél csak, ez pedig mindig kiderült rólad, mert Mosonmagyaróvár olyan, mint egy nagy falu: ha kilépsz meztelenül az utcára, a város másik végén már értesülnek is róla. Az anyagi boldogulás bűvkörében élő emberek ilyenformán teljesen megfeledkeztek a szellemi szükségletekről. Mivel azonban én kezdettől fogva szellemi ember voltam, rosszul éreztem magam ebben a kulturálisan elmaradott, vagy inkább igénytelen városban.

– Ha ott kevés volt számodra a kultúra, ezek szerint Veszprém biztosítja ezeket a szükségleteidet?

– Amikor először töltöttem hosszabb időt, napokat, heteket a városban, természetesen rögtön felfedeztem az apró különbségeket. Azonnal megragadott a megyei könyvtár mérete és a programkínálat. Míg szülővárásom kulturális választéka kimerült egy apró könyvtárban és művelődési házban, itt sokkal több intézményt találtam, és jóval több lehetőség kínálkozott a kikapcsolódásra, szellemi kalandokra. Idővel azonban persze kiderült, hogy ez csak a felszíni látszat. Bár Veszprémben kétségkívül nagy színházi és zenei élet folyik, jó néhány kulturális tényező hiányzik. Rájöttem, hogy hiába van a városnak szép és nagy könyvtára, a könyvekkel való ellátottság rosszabb, mint Mosonmagyaróváron. S hiába sorjáznak koncertek, zenei programok az éves programnaptárban, az olyan irodalmi és filmes vénájú emberek, mint jómagam, nehezen találnak kapaszkodókat. Ettől függetlenül Veszprém jóval gazdagabb kulturálisan. Van például néhány irodalmi műhelye, költők, írók, zenészek és képzőművészek élnek a városban, ami Móvárról aligha mondható el. Ott, ha netán irodalmi rendezvényre vágytam, be kellett érnem a helyi dilettáns poéták évenkénti fellépésével. A kulturális szemlélet tehát itt mégis meghatározó előző lakóhelyemhez képest.

– Mi az, ami számodra a legnagyobb meglepetést jelentette Veszprémben, pozitív és negatív értelemben?

– Pozitív értelemben leginkább az emberek tudatállapota, a pénzközpontú gondolkodás hegemóniájának szerencsés hiánya. Azt már az első hónapokban megfigyeltem, hogy bár az egész országra jellemző az anyagi szempont, Veszprémben ez kevésbé érvényesül – legalábbis korábbi városomban szerzett tapasztalataimhoz képest. Már az első idegenekkel való ismerkedésnél kiderült, hogy a boldogulás és a pénz itt nem olyan elsőrendű, kultivált, mint Móváron. Talán a természeti környezet, az éghajlat, a Balaton és a Bakony festői találkozása, egyfajta mediterrán életérzés teheti, hogy az emberekre nem jellemző az állandó egzisztenciális robot, az érvényesülés parancsa és a pénzhajsza. Egyik veszprémi ismerősöm például már az első párbeszédünk során kendőzetlenül beszámolt rossz anyagi körülményeiről, majd nevetve legyintett és elindult színházba – ilyen jelenet a szülővárásomban elképzelhetetlen lett volna. Egy ilyen vallomás odahaza az emberek rosszallását váltotta volna ki, ő maga pedig szégyenkezve igyekezett volna helyreállítani anyagi helyzetét.

A másik oldalról viszont Veszprémnek van egy nagy hátránya: ez pedig a provincializmusa. Talán minden városra jellemző ez az országban, itt viszont egyfajta hagyományőrző mozdulatlansággal párosul. Ha valami nem változik, és az ősi veszprémi tradícióhoz tartozik, az már önmagában szent dolognak minősül, attól függetlenül, hogy idejétmúlt anakronizmus, vagy sem. A progressziót, a kritikai szellemet hiányolom a városból.

– Azt a kifejezést használtad imént, odahaza. Négy év után hol van az otthonod?

– Egyértelműen Veszprémben. Mivel mindig is kozmopolitának tartottam magam, nem volt nehéz megtalálnom a helyem ebben a városban. De éppen ez a világpolgári attitűd késztet arra, hogy ugyanúgy, ahogy Móváron, itt Veszprémben is megfogalmazzam a várossal kapcsolatos kritikáimat, fenntartásaimat. Ez gyakran visszatetszést kelt az emberekben, noha tudniuk kellene, hogy egy város csak akkor fejlődőképes, ha folyamatosan alakítják a lakói. Hiába vagyunk Gizella királyné leszármazottai, ez a szívmelengető tény még nem elég egy mozgalmas huszonegyedik századi város megteremtéséhez. Igaz ugyan, ez a lokálpatrióta öntudat viszont Veszprémet kedves várossá varázsolja. A veszprémi utcáknak, a veszprémi városrészeknek jól felismerhető, bensőséges atmoszférájuk van, s ez az itt élő emberek személyiségében, kisugárzásában is testet ölt.

– Milyen kapcsolatokat tudtál kialakítani az itt élő emberekkel?

– Talán merész állításnak tűnhet, de véleményem szerint a veszprémi polgárok etikailag és érzelmileg sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint sok más városban. Ahogy említettem, ez talán a tradicionális múltból, némi patrióta büszkeségből fakadhat. Az emberek persze sokfélék, de általánosságban elmondható, hogy itt Veszprémben jóval nyitottabbak egymás problémáira, sokkal befogadóbbak, mint például a szülővárosomban. Éppen ezért, noha én nem vagyok bratyizó típus, és nehezen kötök új kapcsolatokat, viszonylag gyorsan tudtam kiépíteni ismeretségeket. Párom mellett azonban igazi barátságok eddig nem születtek, de ennek azt hiszem, elsősorban immanens oka van: az ember a legközelebbi barátait mindig élete első felében, fiatalon gyűjti be, később már nagyon ritkán alakul ki szoros kötődés. Így aztán akármennyire is ócsárolom szülővárosomat, ha olyan barátokra vágyom, akik ténylegesen közel állnak hozzám, akkor bizony haza kell utaznom. De reménykedem abban, hogy az évek múltával akár itt is találhatok maradandó baráti viszonyokat.