Múlt hét csütörtökön Németh András, az ELTE professzora tartott éjjeli előadást a Pannon Egyetemen. A téma: az antropológiai idő; az eredmény: vitatott... Jobban mondva hiába energiaital és a koffein, akaraterővel maradtak csak nyitva a szemek. (És ez nem csak egyéni vélemény…)

Mi volt a probléma? Hiszen a vár felé menet még izgatottak voltunk, és alig vártuk, hogy fény derüljön erre a titokzatos címre. Két félév antropológia kurzus után sem nagyon tudtuk, hogyan is vizsgálhatnánk így az időt. Hát sajnos az előadás után sem lettünk okosabbak. Esély volt rá, hiszen Németh András nagyon kerek és hosszú előadásban fejtette ki az idő kérdését; segédeszköznek a kivetített anyagot is olvashattuk, és valószínűleg álmosak sem voltunk. Sok éjszakai bagoly van az egyetemisták között… Tehát hol rontottuk el?

Aztán beugrott, hogyan zajlott az est. Az eddigi előadóktól megszoktuk, hogy kicsit másképp gondoltak az estre-éjszakára – nem egyetemi előadásként. Ez imponáló volt, hiszen olyat hallgathatunk egész héten. Persze nem vagyok tanár, hogy tudjam, hogyan is lehet elrugaszkodni egy tanóra stílusától úgy, hogy mégis egy hivatalos előadást tartsunk – csak jó lett volna… Hát akkor nézzük meg, miről is szólt ez a „tanóra”!

Egy röpke (45 perces) bevezetőben megtudhattuk, valójában mi is az idő. Különböző történelmi meghatározásokat hallhattunk a tudományok szemszögéből, de mégsem lettünk okosabbak, hiszen nem tudunk érvényes definíciót adni erre a három betűs szóra. Mikor ezen túlléptünk, elkezdtük vizsgálni az antropológia (embertan) szempontjából. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy elvesztettem a fonalat. Erre szokás – azt hiszem – mondani: látom, hogy mozog a szája, de nem értem, mit mond. Sajnos, ha a projektort olvastam, nem tudtam követni a beszédet; és persze fordítva.

Nem rossz dolog a technika, de túl sok szöveg volt kivetítve, amit sokszor nem is lehetett végigolvasni – és erre nem csak én panaszkodtam. Térjünk vissza az előadás témájához! Németh András bemutatta nekünk a korok időmérési technikáját egészen az óra megjelenéséig. Régen úgy mérték az időt, hogy felkel a nap, majd lemegy; esetleg a rituálékhoz igazodtak, vagy a természetet figyelték. Ez a rész jobban megragadta a hallgatóság figyelmét is, érdekes volt összehasonlítani a mai rohanó világgal a régi korokat.

A kezdet és a vég! Minden korban máshogy viszonyultak ehhez a két véglethez. „A halál és a születés ugyanaz.” – mondta az előadó. Persze, ez ellentmondás, de az idő szempontjából egyenlőek, mindig jelen lesz a világban ez a ciklus. Egyes népek számára ez természetes dolog, mások pedig félnek tőle. Pedig – ahogy azt hallhattuk –: e két véglet között élünk. Vajon kihasználjuk-e napjainkban a nekünk megadatott időt?

Persze magamban én is úgy gondoltam/gondolom, hogy igen. Az előadás alatt azonban rájöttem, hogy a válasz: nem. Az, hogy minden időnket beosztjuk és egy „szabad” percünk sincs, nem azt jelenti, hogy hasznosan töltjük napjainkat. Csak rohanunk. Ez a modern kori ember tulajdonsága. „Nem a szentek a példaképek, hanem az időnek élő emberek” – hallhattuk egy héttel ezelőtt. Az időnek élő ember pedig nem más, mint a dolgozó ember…

Aztán megint belefelejtkeztem a gondolataimba, elvesztettem a fonalat… oldalba löktek, hogy éjfél van, és vége az előadásnak. Hát ennyi volt! Jó volt? A téma igen, az előadó is, de számomra e kettő nem találkozott, és elvesztette az értékét. Éjjeli egyetem, szóval lehet, csak az időpont volt a hibás – vagy én…


Ani
annni@citromail.hu