Azt e-mailezte Szaksz (ő a felelős szerkesztő), hogy írni kell. Bőven két óra múlt, bőven aludnék, de írni kell. Muszáj – ezt is e-mailezte, hogy „keddre muszáj”. Mondjuk az írás egyébként is ilyen…, ilyen „kell és muszáj”-féle dolog.

Hovatovább, úgy volt ez közelebbről, hogy én elvállaltam a VMK Pszichológiai Műhelyének Vizsga, vizsgadrukk-félelmek, szorongások címen futó csütörtöki előadását. A helyszínen megjelent két lány meg én. A két lánynak – szegénykéimnek – véletlenül van némi közük is hozzám. (Az is lehet, hogy én hívtam oda őket, hogy majd milyen jó is lesz ez…) Aztán beszélgettünk mi hárman ott Dr. Török Kálmánné pszichológussal, de sajnos nem annyira érdemben, mint az várható lett volna – és sajnos nem ez az egyetlen oka, hogy semmi értelme nem lenne egész cikket ügyködni belőle.

És akkor ezt leveleztem a Szaksznak, hogy ez nem fog menni, és egyébként sem nagyon tudok mit csinálni, mert vizsgázom sokat, és satöbbi. De Szaksz (A Szaksz, az nekem olyan főnök-szerű.) erre azt válaszolta (Mondjuk nekem még sosem volt főnököm.), hogy elvállaltam ezt keddre (Ezt a tényt valóban elég körülményes lenne megkerülni.), és ő sem tud mit csinálni (Szóval ő nem egy olyan jótündér típus, aki csak úgy megold ilyen problémákat csettintésre.), nem fog más írni helyettem, nekem kell (De azért ő szimpatikus első főnök ám. Csak hát nem jótündér, hanem főnök. Ez ilyen.).

Igen, tehát ebből lett ez a faramuci helyzet, hogy muszáj írni – tulajdonképpen bármiről. Én – aki azért szereti megkerülni a nehézségeket, ott ahol, és amikor csak lehet – gondoltam rá, hogy majd könnyedén riposztozok egy régi írással, megmondom, hogy legyen Hét szája, és akkor kész is. Illetve volt még egy „kik, kiket és miért vernek agyon a Lenin-ligetben” témám, de sajnos egyelőre még nem sikerült utolérni a kiket kérdőszó mezsgyéjébe szervesen beletartozó ismerőseimet. Így maradt volna az eredeti… elegánsan mondva: nem túl munkaigényes megoldás; de aztán Index-olvasgatás közben új irányt kellett vennem.

Mármint a nagy Index olvasgatása közben. Azt hiszem, névadónk, de kétségtelen, hogy minden látogatónknak eszébe jut a párhuzam. De jó is ez így, mert „ők” teljesen jól csinálják. (Kiválóan mutatja ezt már például az is, hogy csak a felső reklámhely bérlésének napidíja nagyjából négymillió forint.) Mióta itt dolgozom, legalább reggel és este olvasom, hogy megalapozza az elvárható naprakészséget. És tényleg, alig szoktam fennakadni melléfogásokon.

Viszont – többek között – a Velvet is partnerük, ezért annak vezető hírei is megjelennek a főlapon, és ők aztán igazán képesek nagyokat alkotni! Szívesen töltik fel például a rendelkezésükre álló helyüket női mellekkel. Persze, nekem nem kell magyarázni, mert: nagy, kicsi, szilikon, mindegy, odakattintok. Engem csakugyan könnyű megvezetni. De ha ez nem válna be az olvasók egy bizonyos körénél, a biztonság kedvéért kipakolnak minden mást is: féllábú nőt, összeégett testű kisdedet, arctalan nénit – mindent. Aztán ők büszkélkedhetnek a teljesen legalja feljelentő rovattal is. Ez még mindig nem akasztana ki, de amit ma, hát az…

Van, hogy néha háborognom kell. Mindenkinek jól esik néha háborogni. Van egy léc, ami ha ledől, akkor háborogni kell. Nem meglepő, hogy általában a média borít, mert elég élesen képes kontúrozni azt, hogy hol is tart a világ. Bár ezt a személyes kis blogomon szoktam elintézni, de ott nemrég dühöngtem (hogy Angelina Jolie ikreinek fotói ugyan miért érnek már 12 millió dollárt), és különben is, éppen muszáj volt írnom valamiről.

Már a McDonald’s cikk is eléggé birizgálta ezt a határt, mert hogyan lehet két órát sorban állni két műanyag hamburgerért? Hát még kétszer végigállni?! Pedig maga az ötlet kedves, hogy húsz évvel ezelőtti árakon dobáljuk a Bigi-szendvicset, de aztán még jött egy videó is róla, ami pontosan bemutatja, hogy hol is van az az említett hol.

De természetesen a Velvet volt az, ami csuklóból lepöccintette józan eszem és vérmérsékletem tartódeszkáját. Ott minden vasárnap megválasztják az aktuális (…) hírességek közül a hét looserjét. Ezt eddig nem követtem, de ma elolvastam, mert az volt a cím alatt, hogy Albert Györgyi álterhes, Geronazzo Mária meg pornóra fizet. Hát eleve, mi az hogy álterhes? Geronazzo – akinek egyébként is eléggé elferdült a szépérzéke – meg tényleg hülye, hogy még fizet is egymilliót, azért hogy tíz srác végigszaladjon rajta. Ezzel szemben jelölték Kis Juditot (Groovehouse Judy) is, azért, mert milyen ócska dolog, hogy most „az arcáról fogunk beszélni két évig”. Ehhez hasonló utalásokkal bírálják rendszerint a bulvárlapokat, holott semmiben sem különbek. Juditra amúgy meg azért lehet szavazni, mert plasztikai sebésze figyelmeztette a napokban, hogy mivel eltelt tíz év az utolsó műtétek óta, ezért félő, hogy egy rossz mozdulattal szétnyílhat az arca.

Hát nem tudom, nekem nem pont az ugrik be elsőre, hogy „mennyire looser”! Ahogy arról sem, hogy ő képes volt felállni, sőt, színpadra visszaállni egy olyan baleset után, amiben szétroncsolódott az egész teste. Többek között az arca, a válla, a csípőcsontjai, a bordáinak fele (amik kilyukasztották a tüdejét is), de még lehetne sorolni. Most újra át kell esnie egy műtétsorozaton – és hoppá!, mekkora looser! Nem értem, ha kivételesen van olyan közismert személyiségünk, aki csinált valami értékelhetőt is, vagy ne adj isten tiszteletreméltót, akkor azt is azonnal le kell rántani a többi közé? Ez szánalmas húzás.

Persze mindenki olyan, amilyen. Mi is. Néha változunk aprókat, talán egyszer itt hagyjuk végre ezt az enyhén szólva is ódivatú külsőt, de akkor is, maradunk olyanok, amilyenek. Bár egy-két cikk lehetne sokkal következetesebb vagy célirányosabb, de bízom benne, hogy sosem kell majd McDonald’s előtt sorban állnunk, és oda sem kell süllyednünk, ahova sosem lenne szabad. Szaksz is marad, ilyen nem jótündér – és a többiek is. Tovább írunk Nektek, Önöknek. Mert írni kell…

straubbazsi
straubbazsi.blogol.hu